Könyvek

A NAPOK SZÍNE A NAPOK SZÍNE
Scolar, 2017
Ahhoz nem férhet kétség, hogy a kilencvenes évek elején a Periszkóp volt Magyarország legfontosabb hetilapja. Sőt, jóval több volt annál: valódi szellemi műhely, közösség, baráti társaság -  olyan hely, ahol mindenki igazán otthon érezhette magát. Kár, hogy oly rövid ideig jelent meg. És főleg kár, hogy csak a szerző képzeletében létezett.
Pedig micsoda figurák dolgoztak ott! Thewrewk Kálmán, a világfi hírében álló főszerkesztő és helyettese, a terminátor Ficsor Péter. Aztán a két lapszerkesztő, Barna és Reményi, akik úgy alkottak egy párt, hogy elképzelni se lehet két ennyire különböző embert. Aztán Doktor Simon, aki a valóság mélyrétegeit legtöbbször egy kocsmaasztalnál találta meg, s Bétakács Miki, az oknyomozó riporter, aki előtt semmi nem maradt titokban. És mind-mind a többiek: Zádor, Pápai, Litkey vagy Válint Algernon, az ezredforduló honi újságírásának igazi héroszai. S ne feledkezzünk meg a Periszkóp szerelmespárjáról sem, Kismariról és András Laciról, kiknek kalandos történetét az egész szerkesztőség visszafojtott lélegzettel figyelte. Szerelmes egy regény ez egyébként is: csak lánykérés három is akad benne, igaz, nem mindegyik végződik hepienddel.
Jolsvai András nagy szeretettel ábrázolja ezt a számára oly jólismert világot, hol vérbő humorral, hol lírai hangon, hol iróniával, hol drámaian rajzolva meg egy mára már szinte elfeledett korszakot, s annak jellegzetes alakjait.
HOLNAPRA JOBB LESZ HOLNAPRA JOBB LESZ
Scolar, 2015

Vova – azaz Vorosilov – névre hallgató vaddisznó békésen szundikál az akáctelki kiskocsma előtti dagonyában, miközben a nagyfröccsre betérő hajdani horthysta katonatiszt – aki mostanság inkább parkőrként keresi a kenyerét –, a szükség esetén besúgóként "munkát vállaló" kocsmáros, a helyi focicsapat nőcsábász üdvöskéje vagy a régi idők eleganciáját őrző ügyvéd úr vakargatja-simogatja szeretettel széles tokáját. A kocsma hálás közönsége mindeközben békés egyetértésben vesézi ki a Herkules lehengerlő győzelmét... no meg Eleknek, a tősgyökeres akáctelki család legkisebb fiának a szabadulását a börtönből.

 
Az ismert publicista-író regényében a hatvanas évek Magyarországa elevenedik meg, a vaskos, majd a szorításból kénye-kedve szerint engedő, krumplistészta-szagú Kádár-világ. Ahol hangosan kattognak a jelentéseket zongorázó írógépek, s elvtársak-kartársak-tagtársak zengik Moszkva dicsőségét – és mégis van egy apró sziget, ahol nem szűnt meg az otthonosság, létezik még a meghitt barátság, sziporkázik a humor, és ha jólétre nem is, de legalább békére találhat mindenki. E szűk pátria – Akáctelek – lakóinak összetartása nemcsak a közösséget menti át a jövőnek, hanem védelmet nyújt a mégoly különböző honpolgároknak is: a "virtigli proletárnak", a kosztosokból élő arisztokrataasszonynak, a fifikás "anyagbeszerzőnek", a lelkes pártmunkásnak és a kevésbé lelkesnek egyaránt.

 

JÖVÖK-MEGYEK JÖVÖK-MEGYEK
Sprint, 2013

"Gyermekkoromban divat volt még társadalmi osztály szerint kategorizálni az embereket: munkás, paraszt, értelmiségi, így. Minden iskolában, melyhez szerencsém volt, úgy kezdődött az első osztályfőnöki óra: mondd csak kisfiacskám, apád mivel foglalkozik? Visszatérő műsorszámom volt erre a kérdésre beható részletességgel válaszolni. Hogy az anyám meghalt, de mielőtt meghalt volna, gépírónő volt a kultuszminisztériumban, hogy az apám osztályvezető volt a lámpagyárban – kántortanítói végzettséggel –, de sajnos disszidált. A nagyapám, aki gondviselőmnek számít, nyugdíjas, azelőtt segédmunkás volt a hajógyárban, még azelőtt pedig főosztályvezető a Beszkártnál, főtanácsosi rangban. A nagyanyám nem dolgozott sosem, azelőtt nagyságos asszony volt, most háztartásbeli, engem nevel. De a nagyapám, aki a gondviselőmnek számít, valójában nem is a nagyapám, mert ő a nagyanyám második férje. Az igazi nagyapám azelőtt üveggyáros volt, most pedig maszek üvegfúvó.
    Izgékonyabb tanár már a kántortanítónál leültetett, a sokat látott, bölcs pedagógusok végighallgattak rezignáltan, aztán azt mondták, na üljél le, édes fiam. És beírták a megfelelő rubrikába, hogy én egy egyéb vagyok.
    Egyébnek lenni egy uniformizált világban, higgyék el, nem könnyű dolog. Egyébnek lenni az azt jelenti, hogy az ember besorolhatatlan, értelmezhetetlen, kezelhetetlen. Hogy kilóg a sorból. Hogy semmire se használható igazán.
    Életem során sokat küzdöttem azért, hogy kikerüljek ebből a kategóriából: hogy olyan legyek, mint a többiek.
    Nem dicsekvésképpen mondom: nem sikerült." 

 

VISSZAJÁRÓ VISSZAJÁRÓ
Fekete Sas, 2013

A kötet írásaiban a szerző vissza jár. Bejárja – hol terv-, hol ötletszerűen Budapest azon helyszíneit, melyekhez gyermek- és ifjúkora kötődik. Felidézi – szinte fényképszerű pontossággal – az utcákat, utcarészleteket, tereket, – természetesen édes-bús nosztalgiával, s közben bemutatja, most milyenek, milyenné váltak – némi (jogos) elkeseredettséggel színezve a séták hangulatát. S miközben az Olvasó szinte vele együtt sétálgat, olyan kultúrtörténeti dolgokat is megtud és észrevesz, amelyekre akkor sem figyelt fel, ha naponta tette meg, járta végig saját szokásos útvonalát.
Lehet „beosztóan” lapozni a könyvet (minden napra egy séta), de ez szinte kivitelezhetetlen. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy egyvégtében olvassuk végig a könyvet. Azután lehet szemezgetni, újra és újra elővenni a kedves és kedvenc "túrákat".

előző előző | 1 | 2 | 3 | 4 | következő következő

Legújabb könyve

A NAPOK SZÍNE
A NAPOK SZÍNE
Scolar, 2017
Jolsvai András