Ezerkilencszáznyolcvankilenc decemberében Zádor Andrást kirúgják az állásából. A férfi harmincas éveiben jár, mostanáig egy rangos irodalmi folyóirat rovatvezetője volt, és nemigen tud mit kezdeni a helyzettel. A munkanélküliség eddig csak történelmi tananyag volt a számára. De most meg kell tanulnia ezt is, mint az adóbevallást és a fénymásoló kezelését. Új időket vártak, új szabályokkal, hát ezek most eljöttek! És persze jó, hogy eljöttek, gondolja Zádor, mert mostantól már a teljesítmény számít majd meg a tehetség, a szorgalom, neki tehát nem lehet félnivalója.

Aztán most mégis munkanélküli. Valahogy nem a hozzá hasonlóknak áll ez az új világ. Jönnek a semmiből az ügyesek, sündörögnek jókor, jó helyen, jönnek a vakmerő szélhámosok, a botcsinálta főnökök, a bármihez értő, bármire vállalkozó vezérigazgatók. Mintha egy vadonban próbálna helyet találni magának az a művelt, képzett, tehetséges értelmiségi nemzedék, amely nem a kenyérharcra szocializálódott. Nem arra készült, hogy olcsó füzetes regényeket javítgasson, vagy hajdani ponyvaregényekről verje le a port, mert ezeknek lett hirtelen keletje. Esetleg hogy kozmetikumokat áruljon felmenő rendszerben. Mivé lehetett volna, s mivé lett ez a nemzedék? A rendszerváltás ifjú-középkorú értelmiségi nemzedéke? Vesztesek-e mind, vagy a hirtelen rájuk zúdult szabadság mégis csak engedte őket is játszani a megszülető rendben?

Jolsvai András új regényében a tőle megszokott eleganciával, szellemes stílusban idézi meg a rendszerváltó nemzedék reményeit. Szereplői próbálják megérteni az új idők új dalait, és hinni akarják, hogy ebből az alakuló, fülsiketítően vegyes kórusból az ő hangjuk is kihallatszik majd.

Ez egy napsütötte regény. Hársfaillatú, eperízű, szerelmetes. Egy szerethető család története. Egy házaspáré és a gyermekeiké, egy vendéglőé, és egy olyan koré, amelyben olykor édes is lehetett az élet. Ebben a családban biztosan.

Operett, regényben elbeszélve, mondja művéről a szerző, ami persze túlzás, hiszen a történetnek vannak árnyékos lapjai is, de a végén azért jóra fordulnak a dolgok. (Szinte.) Az öregedő Szepinek hírneves vendéglője van a Városligetben, a Stefánián. Ide járnak ebédelni a környék hivatalnokai, iparosai, művészek és magánzók, családok és agglegények, a közelgő huszadik század és a Millennium boldog békeéveinek szereplői. Jönnek, mert itt fenséges házikosztra, kellemes társalgásra és szemre való felszolgálókra számíthatnak. Utóbbiak, Szepi három lánya pedig arra, hogy előbb-utóbb betoppan ide - ha nem is a szerelem, de legalább néhány épkézláb férjjelölt.

Csupa nevetés, csupa szeretet, csupa melegség ez a regény. Jolsvai András a tőle megszokott könnyedséggel és szellemességgel mutatja be ennek a boldog családnak a mindennapjait, a kemény munkát és a hétvégi önfeledt fürdőzést a hatalmas dézsában, élvezettel kíséri a családfőt bevásárló körútjaira a környékbeli bolgárkertészekhez, megtudhatjuk, micsoda érzéki örömet okoz a ház asszonyának néhány kiló édes eper, ha beköszönt a szezon. Az író játékos kedvében néhány festményt is odaálmodik a barátságos vendéglő falára. Hogy ezek történetesen Munkácsy-zsengék volnának, arról a szintén törzsvendég Benczúr Gyula szíves közléséből értesülünk. És itt sertepertél a fiatal Heltai Jenő is, pikáns verseivel bódítva a lányokat. Jolsvai András regénye egy derűsebb, emberibb, szerethetőbb világba röpíti vissza az olvasót. Ahol mi is otthonra lelhetünk.

„Nem mozdulni, csendben lenni, mert aki megmoccan, azt lelőni!” Ez a mondat, mely nyelvhelyességileg hagyott némi kívánnivalót maga után, mérföldkövet jelentett a hazai kriminalisztika történetében. A mondat 1908. október 28-án, szerdán hangzott el déli tizenkét óra tájban, Ujpesten, az Árpád út 19. számú ház földszintjén, mely az idő szerint a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank helyi fiókjának bérleményét képezte. A mondatot egy erős testalkatú, munkáskülsejű férfi ejtette ki a száján, lágy, szlávos modorban, amely sehogy sem illett zordon, borostás arcához és a kezében tartott browninghoz. Illett viszont szigorú, kegyelmet nem ismerő tekintetéhez, az arcán végigfutó barázdához, a másik kezében tartott éles késhez, valamint társához, aki ebben a pillanatban a bejáratot vigyázta, de a kötelezőnek látszó pisztolyhoz és késhez ő még egy tömött, fekete álbajuszt is viselt.

Így kezdődött az első magyarországi bankrablás.

1908. október 28-án, egy szerdai napon a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank ujpesti fiókjába besétál két bankrablónak látszó személy, seperc alatt zsákba-táskába söprik a bankfiók teljes pénzkészletét, majd a szomszéd utcában várakozó bérkocsival elrobognak. Nagyobb bántódása senkinek se esik, vér is alig folyik, a városvezetés és a rendőrség ura a helyzetnek. Vagy mégsem? Talán nem is volt ez igazi bankrablás? Talán megszervezte valaki, hogy borsot törjön a polgármester orra alá? Horribile dictu meg is buktassa? Esetleg épp a rablók próbálnak túljárni mindenki eszén? És egyáltalán, miért érezzük néha úgy, mintha egy komikus eposzba csöppentünk volna?

Jolsvai András új regényében ismét szűkebb hazájába, az ő kedves Ujpestjére viszi el olvasóit, hogy ennek a valóban megtörtént, világra – na jó, országra – szóló eseménynek az ürügyén megidézze a századeleji kisváros életét, hangulatát, színeit és színtereit, hírneves és hírnevetlen, mégis ismerős lakóit. Bérkocsisokat és hivatalnokokat, hírlapírókat és politikusokat, fő- és alrendőröket. Egészen kicsi és nagyobb polgárokat, akik benépesítik a várost és a regényt, s akiknek életét ez a rablási eset alaposan kizökkenti a kerékvágásból. A szerző elnéző mosollyal, finom iróniával mutatja be esendő, csetlő-botló hőseit, ahogy ki-ki a maga módján megpróbál boldogulni, élni és túlélni egy zsendülő magyar kisváros – Jolsvai tollán még nagyon emberinek tűnő – világában.

Márton Irma, mióta az eszét tudta, vegyész akart lenni. Nem az lett, hanem szülésznő, nem is akármilyen, a város legjobb szülésznője.

Singer Erzsébet rendes lány volt, nagyon egészséges, kissé ódivatú, külalakilag érdektelen, aki makacsul ellene feszült a kor divatáramlatainak.

Madarász Henrietta életének legsötétebb napja volt, amikor apja halála után, lovas kocsin, vájdlingok és üstök közé préselődve el kellett hagynia gyermekkora birodalmát. Az új ház minden szeglete taszította, félálomban kóvályogva tiltakozott a harsány és durva világ ellen, amely magába szippantva meg akarta őt semmisíteni.

Jolsvai András a párhuzamosan futó, múlt és jelen között vibráló személyes sorsok mellett remekül festi meg a miliőt is: az elhallgatások és színlelések világát, ahol mindenki mindent tudott a másikról, erős atmoszférával hozza testközelbe a talajvesztett kispolgárságot, a hajszálvékony zsúrkenyér, a hígított málnaszörp és a horgolt terítőkkel eltakart szegénység mindent átható szégyenét. Teszi mindezt azzal a finom humorral és együttérző iróniával, amely a Márton Irma tévedése című regénynek utánozhatatlan ízt és hangulatot kölcsönöz.