Publicisztikák

Alibi Premier Más írások Budapest


Alibi 11. DISZNÓ

Házi áldás
Alibi 11. DISZNÓ

Amikor a Kneiferi meglátta a csíkos kis jószágot a kapu előtt, biztos volt benne, hogy ugratás az egész. Hogy valamelyik barátja, ellensége vagy üzletfele akarta így megtréfálni. Mert különben hogy kerülhetne egy vadmalac a Klára utca közepére, épp a hetes szám kapubejáratához? A huszadik század második felében? Jó, a Klára utcai házak a vasútnak vetették a hátukat, s az apró kertek mögött, a síneken túl már Palota kezdődött, és ott semmi nem volt lehetetlen – de a vaddisznó azért mégis. Kneiferi nekitámaszkodott a kerítésnek, és nézte a félkarnyi sertést.
   –  Hogy ityeg a fityeg, barátocskám? – kérdezte tőle egészen emberi hangon. A vadmalac meg ráemelte barna porcelánszemét, aztán barátságosan hozzádörgölődzött a Kneiferi lábához: mintha csak egy kutyakölyök volna, úgy. – Nono – mondott a zort kocsmáros akkor. Aztán még hozzátette: nono.
   Sípcsonttal óvatosan arrébb taszigálta a jószágot, aztán sietős léptekkel elment előbb a jobbra eső, majd a balra eső sarokig, közben hangosan kurjongatva: – Gyertek elő, elég volt a tréfából!
   De az utcán, a kertekben semmi nem mozdult, csak a kis vadmalac rohangált vidáman a Kneiferi nyomában. Akármerre ment, ott iszkolt mögötte rendületlenül, jól láthatóan a gazdájának tekintette attól kezdve, hogy meglátta.
   – Na, ne szórakozzunk! – komorodott el hősünk egy idő után. Csak nem fog ez a jószág a nyakán maradni? És mi van, ha egy akácfa mögül előugrik az anyakoca, és felökleli?
   Kneiferi máris Zrínyi Miklósnak képzelte magát.
   A második kör után bezörgetett a saját ablakán. A felesége rosszat sejtve dugta ki a fejét. Van itthon tej? – kérdezte a Kneiferi. Ilyen rosszra azért még a sokat tapasztalt Boda lány sem számított.
   – Tej?
   – Tej.
   – Mihez kell az teneked? – aggódott az asszony. A férje lemutatott a földre, a lábához.
   – Jézusmáriaúristen! – csapta össze a kezét a nő, de aztán nem kérdezett semmit, hanem csak elindult a tejes lábas irányába. Aztán elkérte a Horváthék használaton kívüli cumisüvegét, és a kisudvaron, a kerti kút káváján az ölébe vette a kismalacot, és megetette. A malac ott az ölében elaludt.
   Estére a lépcső alatt vetettek almot a jószágnak.
   Másnap mér egész Akáctelek azon nevetett, micsoda vaddisznó szerencséje van a Kneiferinek. – Nem kell annyit inni – kommentálta az ügyet az ebédnél Pogácsás Menyhért.
   De a Kneiferi fütyült rájuk. Már régen nem érdekelte, hogyan került a malac a háza elé, vaskos tréfa volt-e vagy vakvéletlen, esetleg a Teremtő különös jutalma: Kneiferi gyerekkora óta nem érzett annyi szeretetet a szívében egy másik lény iránt, mint most, a kismalac láttán. Igaz, ami igaz, a malac is ezerféleképpen mutatta ki vonzalmát a Kneifer család iránt. És az sem volt kérdés, hogy a Kneiferit tekinti főnöknek: ilyesmiben se volt része régóta a kocsmárosnak, hiába is járt el a keze hébe-korba otthon: a Bodák csak afféle ágrólszakadt alaknak tartották, aki benősült a jó hírű családba.
   Akárhová ment is a Feri ezentúl, a malac árnyékként követte. A kisközért, az Otthon meg a Puszicska bácsi trafikja előtt szépen megvárta a gazdáját, de a Boda kocsmába rögtön, az első redőnyhúzás után bemasírozott. Leheveredett a söntés mögött, és őrizte a boltot, mint egy igazi kotorékeb.
   Aki csak meglátta, abbahagyta a gúnyolódást. Nem lehetett nem szeretni az állatot.
   – Mi a neve? – kérdezte egy vasárnap a Rékai úr, miközben óvatosan, kifordított kézfejével simogatni kezdte a malacot.
   – Malac. – mondta a Kneiferi a sörcsap oldalában.
   – Az nem egy név, az egy kategória.
   Nagy névadási verseny kezdődött akkor, egymást múlták felül a javaslatok, végül Vova lett a kis vaddisznó neve. A Vova játékos volt és könnyed, megjegyezni se volt nehéz, aki akarta, becézhette is. De hogy miért éppen Vova, azt csak a kocsmáros meg a Stolniczky ezredes tudta. Egyik este, amikor a többiek már hazamentek, az ezredes még tartott egy kis alaki kiképzést a disznónak.
   – Ül! – mondta neki végül. A malac, ha le nem is ült, elfeküdt legalább.
   – Bravó, katonás – mondta az ezredes. – Nagyon katonás! Ha így folytatja, fiatal barátom, egyszer még tábornok is lehet magából.
   Hallgatott egy sort, aztán mosolyogva hozzátette: a csíkjai már megvannak hozzá.
   A két férfi nézte a kocsma kövén heverő kismalacot, aztán az egyik azt mondta:
   – Kész kis Vorosilov.
   Na, ebből lett másnapra a Vova. Az ezredes meg a kocsmáros mindazonáltal nem érezte szükségét a szélesebb körű magyarázatnak.
   Vova, és kész: annál is inkább, mert a disznópalánta első perctől kezdve hallgatott a nevére.
   – Vova, hozzám!  - rikkantotta reggelente a Kneiferi, és a kismalac röfögve-szuszogva tört elő a lépcső alól. Kneiferi megvakarta a tokájánál, és már indulhattak is.
   Két hét után csak betoppant a Tábori tizedes is. Tudott már mindent, persze.
   Kihívta a Kneiferit a bejárat elé, rámutatott egy pléhtáblára, és mint a tanító az elemiben, megkérdezte:
   – Mi van ide írva?
   – Kutyát a helyiségbe vinni tilos – olvasta a kocsmáros.
   – Akkor?
   – Akkor mi?
   – Akkor maga miért fütyül megint a törvényre?
   Kneiferi elengedte a füle mellett a megintet – egy ifjúkori kmk-ra volt így, finoman, emlékeztetve – és határozott hangon kijelentette:
   – A disznó nem kutya.
   A körzeti közeg kezdte elveszíteni legendás türelmét.
   – Mondja, Kneifer, maga hülyének néz engem? Maga nem érti, hogy a kutya itt minden állat helyett áll? Maga hallott már olyat, hogy egy kocsmába csak kutyát nem lehetett bevinni, de puputevét meg lajhárt meg rénszarvast igen?
   De a kocsmáros nem adta könnyen a Vova irháját.
   – Nézze, biztos úr – kezdte kimért hangon, rögtön vérig sértve Táborit, akinek a tizedes elvtárs megszólítás dukált volna –, én törvénytisztelő ember vagyok (mindennek van határa, gondolták a közelben iszogató törzsvendégek, de ezúttal nem a kocsmáros, hanem a disznó pártján állottak, még ha a kettő egybeesett is), de ha megengedi, mégiscsak a törvény betűjéhez tartom magam: kutyát nem hozok a helyiségbe. Ha majd mutat nekem egy olyan törvényt, amely a vadmalacok tiltását tartalmazza, úgy fogok eljárni. De addig jogom van behozni ide a malacomat.
   – Úgy van, úgy van – helyeseltek a jó akáctelkiek.
   A rendőr, érzékelve a közhangulatot, taktikát változtatott.
   – Oltva van?
   – Ezt nem mondja komolyan, tizedes elvtárs.
   De Tábori már nyeregben érezte magát – mindig is lovas rendőr szeretett volna lenni.
   – Helyszíni bírság! – jelentette ki. – Tizenöt forint. – Ha legközelebb se lesz beoltva veszettség ellen, elkobzom!
   Azzal délcegen elbiciklizett.
   Így esett, hogy Kovács doktor, a palotai állatorvos, másnap beoltotta Vovát is: az állat úgy sivított, mint egy szopós malac – és teljes joggal. Mindazonáltal Kovács doktor megdicsérte a gazdáját, hogy egészséges, szép malacfija van, nagyra fog nőni még.
   És ez így is lett. Vova hónapról hónapra terebélyesedett (a legfinomabb, válogatott moslékon élt, az igaz), hamarosan kinőtte a lépcső alját, és az első ólat is, amit Hrazdil úr fabrikált neki használt ajtódeszkából.
   Fél év múltán nem fért be a Boda kocsma ajtaján. Akkor lustán elfeküdt a bejárat mellett, egy direkte neki locsolt dagonyában, és ott várta meg a gazdáját. Mert bármekkorára nőtt is, bármilyen félelmes vadkannak látszott is nemsokára, jólelkű, kedves, vidám pajtás maradt ő, hűséges társa a Kneiferinek. A kocsmáros csináltatott neki egy speciális nyakörvet, hogy kihúzza a hatalom alól a szőnyeget, azzal sétáltak az akáctelki utcákon – de a vak is láthatta, hogy a disznó sétáltatja a kocsmárost, nem pedig fordítva.
   Otthon azonban kezdtek elkomorodni a dolgok. A vaddisznó tartása erőben is, anyagiakban is felemésztette a család tartalékait. Egymást érték a veszekedések.
   – Most már elég – mondta egyszer az asszony egy komolyabb perpatvar végén. – Ezt nem csinálom tovább. Döntsd el végre, hogy kivel akarsz élni! Egy disznóval vagy velem?!
Kneiferi nem szólt semmit, csak ránézett a feleségére, hosszan, kertelés nélkül, és az asszony megértette, hogy vesztett.
   Másnap elköltözött a nővéréhez.  

előző előző | 1 | 2 | 3 | következő következő

Legújabb könyve

A NAPOK SZÍNE
A NAPOK SZÍNE
Scolar, 2017
Jolsvai András