„Nem mozdulni, csendben lenni, mert aki megmoccan, azt lelőni!” Ez a mondat, mely nyelvhelyességileg hagyott némi kívánnivalót maga után, mérföldkövet jelentett a hazai kriminalisztika történetében. A mondat 1908. október 28-án, szerdán hangzott el déli tizenkét óra tájban, Ujpesten, az Árpád út 19. számú ház földszintjén, mely az idő szerint a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank helyi fiókjának bérleményét képezte. A mondatot egy erős testalkatú, munkáskülsejű férfi ejtette ki a száján, lágy, szlávos modorban, amely sehogy sem illett zordon, borostás arcához és a kezében tartott browninghoz. Illett viszont szigorú, kegyelmet nem ismerő tekintetéhez, az arcán végigfutó barázdához, a másik kezében tartott éles késhez, valamint társához, aki ebben a pillanatban a bejáratot vigyázta, de a kötelezőnek látszó pisztolyhoz és késhez ő még egy tömött, fekete álbajuszt is viselt.

Így kezdődött az első magyarországi bankrablás.

1908. október 28-án, egy szerdai napon a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank ujpesti fiókjába besétál két bankrablónak látszó személy, seperc alatt zsákba-táskába söprik a bankfiók teljes pénzkészletét, majd a szomszéd utcában várakozó bérkocsival elrobognak. Nagyobb bántódása senkinek se esik, vér is alig folyik, a városvezetés és a rendőrség ura a helyzetnek. Vagy mégsem? Talán nem is volt ez igazi bankrablás? Talán megszervezte valaki, hogy borsot törjön a polgármester orra alá? Horribile dictu meg is buktassa? Esetleg épp a rablók próbálnak túljárni mindenki eszén? És egyáltalán, miért érezzük néha úgy, mintha egy komikus eposzba csöppentünk volna?

Jolsvai András új regényében ismét szűkebb hazájába, az ő kedves Ujpestjére viszi el olvasóit, hogy ennek a valóban megtörtént, világra – na jó, országra – szóló eseménynek az ürügyén megidézze a századeleji kisváros életét, hangulatát, színeit és színtereit, hírneves és hírnevetlen, mégis ismerős lakóit. Bérkocsisokat és hivatalnokokat, hírlapírókat és politikusokat, fő- és alrendőröket. Egészen kicsi és nagyobb polgárokat, akik benépesítik a várost és a regényt, s akiknek életét ez a rablási eset alaposan kizökkenti a kerékvágásból. A szerző elnéző mosollyal, finom iróniával mutatja be esendő, csetlő-botló hőseit, ahogy ki-ki a maga módján megpróbál boldogulni, élni és túlélni egy zsendülő magyar kisváros – Jolsvai tollán még nagyon emberinek tűnő – világában.

Márton Irma, mióta az eszét tudta, vegyész akart lenni. Nem az lett, hanem szülésznő, nem is akármilyen, a város legjobb szülésznője.

Singer Erzsébet rendes lány volt, nagyon egészséges, kissé ódivatú, külalakilag érdektelen, aki makacsul ellene feszült a kor divatáramlatainak.

Madarász Henrietta életének legsötétebb napja volt, amikor apja halála után, lovas kocsin, vájdlingok és üstök közé préselődve el kellett hagynia gyermekkora birodalmát. Az új ház minden szeglete taszította, félálomban kóvályogva tiltakozott a harsány és durva világ ellen, amely magába szippantva meg akarta őt semmisíteni.

Jolsvai András a párhuzamosan futó, múlt és jelen között vibráló személyes sorsok mellett remekül festi meg a miliőt is: az elhallgatások és színlelések világát, ahol mindenki mindent tudott a másikról, erős atmoszférával hozza testközelbe a talajvesztett kispolgárságot, a hajszálvékony zsúrkenyér, a hígított málnaszörp és a horgolt terítőkkel eltakart szegénység mindent átható szégyenét. Teszi mindezt azzal a finom humorral és együttérző iróniával, amely a Márton Irma tévedése című regénynek utánozhatatlan ízt és hangulatot kölcsönöz.

E regény főszereplői többségükben huszonéves fiatalemberek, akik, – miként a pesti ifjak nagyobb része akkoriban –, vidám kompániákba verődtek, s mindenféle merész álmokat szőttek arról, hogyan fogják meghódítani a világot. És persze ettek, ittak, ha volt rá pénzük, nagy lakomákat rendeztek, vitatkoztak, párbajoztak, nők után rohangáltak. És nem mellesleg megalkottak jó néhány máig érvényes remekművet, s lábra állították az akadémiát, mely jórészt ma is az általuk kitaposott ösvényen halad.

Jolsvai András a rá jellemző szeretetteljes humorral ábrázolja hőseit, Vörösmartyt, Bajzát, Széchenyit, Telekit, Döbrenteit, Fáy-t és mind a többieket, akik feltűntek akkoriban az Auróra-körben és a Tudós Társaságban, és aprólékos pontossággal írja meg annak az évnek a történetét, mely vízválasztónak bizonyult a magyar irodalom és a magyar tudományosság szempontjából. S közben feltárulnak előttünk a tizenkilencedik század eleji Pest hétköznapjai is, melyeket persze a regényírói fantázia néha színesebbre fest a valóságosnál.

S hogy az olvasónak gyakran mégis az az érzése, hogy nem történelmi regényt, hanem a legaktuálisabb problémákat tárgyaló kortárs művet tart a kezében, arról igazán nem a szerző tehet.

Ahhoz nem férhet kétség, hogy a kilencvenes évek elején a Periszkóp volt Magyarország legfontosabb hetilapja. Sőt, jóval több volt annál: valódi szellemi műhely, közösség, baráti társaság -  olyan hely, ahol mindenki igazán otthon érezhette magát. Kár, hogy oly rövid ideig jelent meg. És főleg kár, hogy csak a szerző képzeletében létezett.

Pedig micsoda figurák dolgoztak ott! Thewrewk Kálmán, a világfi hírében álló főszerkesztő és helyettese, a terminátor Ficsor Péter. Aztán a két lapszerkesztő, Barna és Reményi, akik úgy alkottak egy párt, hogy elképzelni se lehet két ennyire különböző embert. Aztán Doktor Simon, aki a valóság mélyrétegeit legtöbbször egy kocsmaasztalnál találta meg, s Bétakács Miki, az oknyomozó riporter, aki előtt semmi nem maradt titokban. És mind-mind a többiek: Zádor, Pápai, Litkey vagy Válint Algernon, az ezredforduló honi újságírásának igazi héroszai. S ne feledkezzünk meg a Periszkóp szerelmespárjáról sem, Kismariról és András Laciról, kiknek kalandos történetét az egész szerkesztőség visszafojtott lélegzettel figyelte. Szerelmes egy regény ez egyébként is: csak lánykérés három is akad benne, igaz, nem mindegyik végződik hepienddel.

Jolsvai András nagy szeretettel ábrázolja ezt a számára oly jólismert világot, hol vérbő humorral, hol lírai hangon, hol iróniával, hol drámaian rajzolva meg egy mára már szinte elfeledett korszakot, s annak jellegzetes alakjait.