Vova – azaz Vorosilov – névre hallgató vaddisznó békésen szundikál az akáctelki kiskocsma előtti dagonyában, miközben a nagyfröccsre betérő hajdani horthysta katonatiszt – aki mostanság inkább parkőrként keresi a kenyerét –, a szükség esetén besúgóként "munkát vállaló" kocsmáros, a helyi focicsapat nőcsábász üdvöskéje vagy a régi idők eleganciáját őrző ügyvéd úr vakargatja-simogatja szeretettel széles tokáját. A kocsma hálás közönsége mindeközben békés egyetértésben vesézi ki a Herkules lehengerlő győzelmét... no meg Eleknek, a tősgyökeres akáctelki család legkisebb fiának a szabadulását a börtönből.

Az ismert publicista-író regényében a hatvanas évek Magyarországa elevenedik meg, a vaskos, majd a szorításból kénye-kedve szerint engedő, krumplistészta-szagú Kádár-világ. Ahol hangosan kattognak a jelentéseket zongorázó írógépek, s elvtársak-kartársak-tagtársak zengik Moszkva dicsőségét – és mégis van egy apró sziget, ahol nem szűnt meg az otthonosság, létezik még a meghitt barátság, sziporkázik a humor, és ha jólétre nem is, de legalább békére találhat mindenki. E szűk pátria – Akáctelek – lakóinak összetartása nemcsak a közösséget menti át a jövőnek, hanem védelmet nyújt a mégoly különböző honpolgároknak is: a "virtigli proletárnak", a kosztosokból élő arisztokrataasszonynak, a fifikás "anyagbeszerzőnek", a lelkes pártmunkásnak és a kevésbé lelkesnek egyaránt.

"Gyermekkoromban divat volt még társadalmi osztály szerint kategorizálni az embereket: munkás, paraszt, értelmiségi, így. Minden iskolában, melyhez szerencsém volt, úgy kezdődött az első osztályfőnöki óra: mondd csak kisfiacskám, apád mivel foglalkozik? Visszatérő műsorszámom volt erre a kérdésre beható részletességgel válaszolni. Hogy az anyám meghalt, de mielőtt meghalt volna, gépírónő volt a kultuszminisztériumban, hogy az apám osztályvezető volt a lámpagyárban – kántortanítói végzettséggel –, de sajnos disszidált. A nagyapám, aki gondviselőmnek számít, nyugdíjas, azelőtt segédmunkás volt a hajógyárban, még azelőtt pedig főosztályvezető a Beszkártnál, főtanácsosi rangban. A nagyanyám nem dolgozott sosem, azelőtt nagyságos asszony volt, most háztartásbeli, engem nevel. De a nagyapám, aki a gondviselőmnek számít, valójában nem is a nagyapám, mert ő a nagyanyám második férje. Az igazi nagyapám azelőtt üveggyáros volt, most pedig maszek üvegfúvó.

Izgékonyabb tanár már a kántortanítónál leültetett, a sokat látott, bölcs pedagógusok végighallgattak rezignáltan, aztán azt mondták, na üljél le, édes fiam. És beírták a megfelelő rubrikába, hogy én egy egyéb vagyok.

Egyébnek lenni egy uniformizált világban, higgyék el, nem könnyű dolog. Egyébnek lenni az azt jelenti, hogy az ember besorolhatatlan, értelmezhetetlen, kezelhetetlen. Hogy kilóg a sorból. Hogy semmire se használható igazán.

Életem során sokat küzdöttem azért, hogy kikerüljek ebből a kategóriából: hogy olyan legyek, mint a többiek.

Nem dicsekvésképpen mondom: nem sikerült."

A kötet írásaiban a szerző vissza jár. Bejárja – hol terv-, hol ötletszerűen Budapest azon helyszíneit, melyekhez gyermek- és ifjúkora kötődik. Felidézi – szinte fényképszerű pontossággal – az utcákat, utcarészleteket, tereket, – természetesen édes-bús nosztalgiával, s közben bemutatja, most milyenek, milyenné váltak – némi (jogos) elkeseredettséggel színezve a séták hangulatát. S miközben az Olvasó szinte vele együtt sétálgat, olyan kultúrtörténeti dolgokat is megtud és észrevesz, amelyekre akkor sem figyelt fel, ha naponta tette meg, járta végig saját szokásos útvonalát.

Lehet „beosztóan” lapozni a könyvet (minden napra egy séta), de ez szinte kivitelezhetetlen. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy egyvégtében olvassuk végig a könyvet. Azután lehet szemezgetni, újra és újra elővenni a kedves és kedvenc "túrákat".

Évtizedek óta azt gondolom, nem kell sehová sietnem, ráérek még. Van időm bőven nézelődni, szöszözni, tenni-venni, készülődni. Aztán, majd ha eljön az ideje, elkezdhetek takarékoskodni, diófát ültetni, kertes házba költözni, füvet nyírni. Megírhatom azt a nagy regényt, mit oly régen tervezek, kidobálhatom a fölösleges kacatokat a sufniból, rendet vághatok a kisfiókban és életem más terein. Egyszóval bőven ráérek teljesen és komolyan és végérvényesen fölnőni, kimondani a kimondandókat és levonni a konzekvenciákat, mint a többi emberek; sietségre semmi ok, hisz a felnőttség nem szalad el, végtére is, aki föl van nőve, az tovább nem nőhet fölfelé, ergo nyilván lefelé nő onnan kezdve, akkor meg mi végre a sietség.

Ilyesmiket gondoltam nemrégen is még, és erre, tessék, itt van ez az L., és a szemembe nevet.