Ez van.
Mármint a Köröndyvel. Eltűnik évekre, aztán se szó, se beszéd, előkerül. Illetve és persze: szó, beszéd, semmi más. És ha már előkerül, hát elfoglal rögtön magának egy kötetnyi helyet. Úgy tízévente egyszer. Legutóbb a huszadik század végén jelentkezett, igaz, már akkor is vesztésre állt.
    Annak idején, amikor egy szűk évtizede elbúcsúztam tőle, magam se tudtam, hogy látom-e még valaha. Köröndy már csak ilyen: járja a maga útját, konokul, lassan, hátratett kézzel, és nem hagyja befolyásolni magát. És tényleg, évekig nem jelentkezett, nem hagyott hírt magáról – aztán, szinte észrevétlenül, visszaszivárgott az életembe. Persze, csak annyira, amennyire ő szokott. Feltűnt havonta-kéthavonta, téblábolt, mesélt, hallgatott, aztán köd előtte, köd utána.
    Egy írónak általában illik felelősséget vállalni hősei tetteiért. Magam is így járok el más esetekben, más könyveimben, de Köröndy kivételt képez e tekintetben is. Igaz, valaha az én köpenyemből bújt elő, szegről-végről még hasonlítottunk is, de ennek már hosszú ideje vége. Ővele már régen az történik (vagy nem történik), amit ő akar. Van, ha akarja, és nincs, ha nem.
    Most például, látják, akarja. És akkor nekünk nemigen marad választásunk. Nekem csak annyi feladat jutott, hogy összegyűjtsem Köröndy legújabb történeteit – a harmadik évezred elejének köröndyádáit –, és az olvasók elé bocsássam.
    Ám hogy miként lesz tovább, azt én sem tudom.

A regény a nyolcvanas évek második felében játszódik, egy budapesti irodalmi folyóirat, a Havi Géniusz szerkesztőségében. Főhőse a harmincas éveibe lépő Reményi Zoltán, aki – nevével ellentétben – azt hiszi, hogy az élet már nemigen tartogat számára örömteli meglepetéseket. Elszöszmötölget tehát e belterjes világban, barátságok, szerelmek, focipályák és kéziratok között. Ám az évtized végén hirtelen felgyorsulnak az események, s Reményi, az örök megfigyelő váratlanul úgy érzi, előtte is új lehetőségek nyílnak. Elhatározza, hogy mindent egy lapra tesz fel.
    Egy egészen új lapra...

Hogyan is lehetnénk másképp? Élünk itt a földkerekség legszebb kisvárosában (na jó, második legszebb), köröttünk különösnél különösebb alakok, egy volt beszkárttanácsos egy botcsinálta bigámista, egy totónyertes, egy varázsló meg a Jóisten, miénk a világ, amerre a szem ellát, a fatelepektől föl egészen a Trombita térig, itt vannak a barátaink, a Kisli, a Cila, a Sipeki meg a Nagymézes, itt az egész Pajta utcai iskola tanárostul, diákostul, pedellusostul, itt vannak a lányok, itt vannak a hatvanas évek, és itt vagyunk mi is, szépen, ahogy illik.
    Mi kell még?  

Az ember bizony, játszik. Labdát kerget vagy a társait, kártyázik, rejtvényeken töri a fejét, fehér és fekete bábukat tologat kedvére – megfelelő szabályok szerint, vagy megpróbálja kitalálni, mire gondol az ellenfele. Múlatja az időt. A szerző több tucat játékot elevenít fel könyvében: a fallabdától a kuglin át a lábtengóig sok mindenről szó esik. Ám a játékok csak ürügyül szolgálnak egy jellegzetes hangú nemzedéki novellafüzérhez. A játékok nyomán egy generáció sorsa rajzolódik ki, egy generációé, amelyet sok mindentől megfosztott ugyan a történelem, de kárpótlásul megkapta a játék lehetőségét. És élt vele.
    Mert játszani annyi, mint élni, annyi, mint örökre fiatalnak maradni, annyi, mint tudomásul venni győzelmet, vereséget, megtanulni szabályokat, tiszteletben tartani az értékeket. Játszani annyi, mint toleranciát gyakorolni.
    Játszani annyi, mint játszani.