Könyvek

AZ EMBER JÁTSZIK AZ EMBER JÁTSZIK
Ab Ovo, 2004

Az ember bizony, játszik. Labdát kerget vagy a társait, kártyázik, rejtvényeken töri a fejét, fehér és fekete bábukat tologat kedvére – megfelelő szabályok szerint, vagy megpróbálja kitalálni, mire gondol az ellenfele. Múlatja az időt. A szerző több tucat játékot elevenít fel könyvében: a fallabdától a kuglin át a lábtengóig sok mindenről szó esik. Ám a játékok csak ürügyül szolgálnak egy jellegzetes hangú nemzedéki novellafüzérhez. A játékok nyomán egy generáció sorsa rajzolódik ki, egy generációé, amelyet sok mindentől megfosztott ugyan a történelem, de kárpótlásul megkapta a játék lehetőségét. És élt vele.
    Mert játszani annyi, mint élni, annyi, mint örökre fiatalnak maradni, annyi, mint tudomásul venni győzelmet, vereséget, megtanulni szabályokat, tiszteletben tartani az értékeket. Játszani annyi, mint toleranciát gyakorolni.
    Játszani annyi, mint játszani.  
 

AZ UJPESTI SZEMÉLY AZ UJPESTI SZEMÉLY
Fekete Sas, 2003

"Vasút mellett születtem.
    Szerettem élni ott. Hallgatni az elrobogó vonatok kattogását, hangról megállapítani, a miskolci gyors ment el, vagy a veresegyházi személy, beszívni a vonatfüst illatát, füttyéről megmondani, miért késett a négyhuszonnégyes és felriadni, éji órán, ijedten a csöndre, ha elmaradt valamely váratlan okból a megszokott zakatolás.
    Négy-öt éves koromban már barangolhattam a környékünkön, elgyalogolhattam a Klára utca végéig meg a Rózsa Ferenc utcán a kistrafóig, benyitogathattam a szomszéd kertekbe, megsimogathattam a kuvaszok, farkaskutyák bozontos fejét, kergethettem papírsárkányt, és gyűjthettem dobozba szöcskét a kocsma melletti kisréten, és igen, óvatosan fölgyalogolhattam a hídra is, bámulni a vonatokat.
    Néztem a messze futó sínpárokat, a váltókat, a robogó vonatokat, az állomás felől erre kódorgó mozdonyokat, a sínautókat, a mozdonyok oldalán kikönyökölő masinisztákat, a szénporos arcú fűtőket, a vörös zászlós baktereket, a sínek között kóborló kutyákat. Megszámoltam mindent, ami a szemem elé került, zakatolásokat és szerelvényeket, utasokat és poggyászokat, és ezt nem tudtam megunni napestig. Elnéztem aztán oldalra, végigpásztáztam felülről szeretett városomat, számba vettem a templomtornyokat meg a víztorony kupoláját, a nagyoti sziluettjét és mind az ismert háztetőket, s az otthonlét melege öntötte el a szívemet. Aztán megfordultam, és kicsit félve, kicsit idegenkedve, de elnéztem a palotai tornyokat is: meg a tereket, fatelepeket, udvarokat, mindent, ami onnan, a fahídról látszott.
    Néztem, néztem a szomszéd vár ablakait, és közben arra gondoltam, micsoda szerencse, hogy én Ujpesten születtem."

KÖRÖNDY VESZTÉSRE ÁLL KÖRÖNDY VESZTÉSRE ÁLL
Fekete Sas, 2000

"Köröndy Dénes kilencvenhárom decemberében született, negyvenéves korában – laza összefüggésben azzal a ténnyel, hogy a szerzője is éppen negyvenéves lett. S ettől kezdve hat esztendőn át újra meg újra feltűnt a szerző életében és a napilapok hasábjain. Története persze szorosan kötődött különb-különbféle szerkesztői döntésekhez: ezért van, hogy időnként heti rendszerességgel jelentkezett, máskor meg hosszú hónapokra eltűnt. Egyszer szinte meg is halt, úgy kellett aztán feltámasztani, amikor jelenlétére új igény mutatkozott. Most, hogy pályafutása ismét befejezettnek látszik (biztosat az ő esetében azért nem mernék mondani), szelíd baráti ösztönzésre elhatároztam, egy kötetbe gyűjtöm eddigi – hol megjelent, hol nem – kalandjait. Talán így kiderül, azoknak a kritikusaimnak van-e igazuk, akik a századvég egyik lehetséges regényét látják lappangani a sok szállal egymáshoz kötődő tárcanovellákban, vagy azoknak, akik nem. Vagy egyiküknek sincs. Ami engem illet, csak egyetlen megjegyzést szeretnék tenni, mielőtt végleg útjára bocsátom hősömet. Tudniillik, hogy Köröndy nem én vagyok. Nem tagadom, viszonyunk szoros, sőt baráti: gyakran megesett az évek során, hogy egy-egy dologról ugyanazt gondoltuk, még az is, hogy ugyanazt cselekedtük, de ugyanilyen gyakran az ellenkezője is. Köröndy, fájdalom, sokkal merészebb, ötletesebb, talpraesettebb, mint a szerzője, és valahogy – nagy ravaszul – meg is maradt fiatalos éppen-negyvenesnek, amire nekem egyre kevesebb az esélyem. Úgyhogy magam csak a mondatokért vállalom a felelősséget, Köröndy tetteiért feleljen ő."

KÖRÖNDY (Válogatott írások) KÖRÖNDY (Válogatott írások)
Fekete Sas, 2000

Péntek esti láz

"Hogy szombati foci? Hát ilyen még van a világon? Köröndy egészen elcsodálkozott ezen. Aztán meg magán: hogy miért nem jutott eddig az eszébe. Valahogy mintha egy másik, régi, letűnt világhoz tartozna a szombati foci, meg az egész szombat, úgy, ahogy van.
    De kezdjük az elején.
    Azzal kezdődött, hogy összefutottak valahol Várallyai Lacival – valami fogadáson vagy eredményhirdetésen, ilyesmin. A lényeg, hogy volt idejük szót váltani, ami már régen történt velük: az utóbbi években már az is jó esetnek számított, ha egymásra dudáltak az utcán. De most cseverésztek erről-arról, nőkről, gyerekekről, főnökökről, alnokokról, végül pedig értelemszerűen, a fociról – végtére is másfél évtizeden át ők alkották a hét határon rettegett Félreál SC csatárkettősét: voltak ők az ék, kik egymás gondolatát is ismerték, egymásnak háttal állva is tudták, mit csinál éppen a másik, jobb szezonokban tucatszám lőtték a gólokat, nem akadt erő, mely megállíthatta volna őket.
    Persze, ahogy nőtt (vagy micsinált), mind kevesebb ideje maradt a focira: heti egy terem, meg a szombati kispálya. Ez volt a Félreál, többszörös bajnokcsapat, érmek meg oklevelek, és rengeteg emlék: jószerivel a várost is így fedezték fel, nem volt Pestnek olyan eldugott üres telke, rogyadozó tornaterme, ahol ne fordultak volna meg az évek során. Köröndy, ha csak felrémlik mindez emlékezetében, már érzi a klórszagú öltözők illatát, az átizzadt mez szagát, meg a sós vér ízét, mely a térd alól szivárog, ha salak tépte fel. szép emlék ez mind, hiszen nagy szezonokat csinált ezzel a csapattal, ekkorra érett be igazán, volt lába még és esze már a játékhoz. Aztán abbahagyta: előbb csak el-elmaradt, majd végleg lemorzsolódott. Betegségre hivatkozott, meg a családra, de az volt az igazság, hogy már nem ment neki elég jól: lelassult, körülményeskedett. Nem akarta megvárni, hogy csere legyen ott, hol oly sokáig húzóember volt.
    Eltelt egy-két év azóta, nemigen beszélt erről a dologról, még magának se. De most, hogy Lacival szóba kerültek a régi gólok, egészen elérzékenyült. – Van egy új csapat – mondta Laci végül – csupa veterán, mint mi. Gyere le szombaton, ha akarsz.
    Köröndy nem aludt péntek éjjel: láz verte, lidérces álmok gyötörték. Másnap aztán lement, bemutatkozott, csöndesen kiállt a szélre. Nyikorogva kezdett, de később volt néhány villanása. Amikor a második félidőben egyszer kapura fordult, s meghallotta a lemaradó védő kiáltását: vigyázzatok, megy a bal, elmosolyodott a szíve mélyén, ezt gondolta: – Jól van, öreg, van még egy kis időd."

Legújabb könyve

A NAPOK SZÍNE
A NAPOK SZÍNE
Scolar, 2017
Jolsvai András