Kritikák

A tárcaírás csúcsain
Szerző: Cserhalmi Imre

Jolsvai Andrásról, új regénye kapcsán

Ma még csak szerda címmel megjelent új könyvében Jolsvai András egy sokat hiányolt téma, a magyar rendszerváltás ábrázolására vállalkozott. Irodalmi elődökkel és kortársakkal összehasonlítva is rangos teljesítmény – állítja Cserhalmi Imre, aki a regény mellett a szerző kivételes újságírói karakterét is méltatja.

Hogy az írók a legjobb tárcaírók, azt a magyar sajtó múltja és jelene tökéletesen bizonyítja. Napjainkban például Jolsvai András, akinek „Ma még csak szerda” című, nemrégiben megjelent regényének minden precízen kimunkált fejezete megjelenhetne önálló tárcaként, vagy még inkább folytatásokban közlendő újságregényként. Ezt a könyvét ugyanis regénynek jelöli, ellentétben két évvel korábban napvilágot látott „Szépen vagyunk” című kötetével, amelynek alcíméül ezt írta: „kisvárosi történetek”. Pedig mindkét műnek földrajzilag is, szociológiailag is pontosan körülhatárolt világa van, s mindkettőnek főszereplője is, az előbbinek egy gyerek, az utóbbinak egy szerkesztő. A gyerek e/1-ben meséli el a vele-körülötte történteket, a szerkesztőt viszont e/3-ban ábrázolja az író. Persze ez, tehát az egyes szám harmadik személyes forma eleve az ábrázolás tágabb lehetőségét nyújtja.

A Ma még csak szerda divatos olvasmány szakmánk köreiben, hiszen cselekménye a rendszerváltozást megelőző években játszódik, szűkebb helyszíne pedig a Havi Géniusz, majd a Zöld Antilop szerkesztősége, tágabb értelemben pedig egy meglehetősen belterjes világ: (többnyire ócska) szerkesztőségi szobák, (többnyire olcsó) vendéglátóipari „egységek”, (többnyire érdektelen) lakások, de mindenhol az újságírói, irodalmi, olvasói, mecénási – tehát szöveg közeli – létezés, továbbá a lelkes vagy szorongó dilettáns, az elszánt középszerű, a kallódó tehetség, a karrierista főnök (nagyon ismert figurák, helyzetek, sorsok) természetesen a kor politikai (sőt közlés-, sőt irodalompolitikai) viszonyaival átszőve. Folynak hát a találgatások, hogy egyik-másik szereplőt kiről mintázta Jolsvai, van, akiről ez pontosan kiderül, többekről csak homályosan, másokról egyáltalán nem. Mindenesetre ez az érthető kíváncsiság eleve a játékosság élményével ajándékozza meg az ügyeinkben tájékozott olvasót.

Más kérdés, hogy van-e ennek a világnak ma akkora vonzása, (el)ismertsége, amekkora a Jolsvai ürügyén joggal emlegetett Heltai Jenő idején volt. Aligha. Már csak ezért sem a pletykaéhséggel mérném a sikert. Hanem a teljesítményen. És elsősorban még csak nem is azokon az értékeken, amelyek Jolsvai Andrásnál evidenciák, tehát a nyelvi leleményen, a magabiztos szituáció- és jellemábrázoláson, a helyenként lenyűgöző szellemességen, hanem azon a tulajdonságán, amely nélkül persze nem lehetne időtálló tárca- és regényíró. A határozott nézőpontra gondolok, arra a szemérmesen érzelmes és intellektuálisan szilárd pontra, ahonnan néz és láttat, felismer és ábrázol. Ha egyetlen szóval kellene megneveznem ezt a pontot, azt mondanám: a megértés. Emberi sorsoké éppúgy, mint a történelemé. Ebből fakad a derűje és nem viccelődési szándékból. Ahogyan Heltai is számtalan fájdalmat, aggodalmat, sőt keserűséget tudott derűbe csomagolva elmesélni.

Elnézést az asszociációért, de ha összevetem Jolsvai Szépen vagyunk-ját a nagytehetségű és egy nagy kiadó által példamutatóan menedzselt ifjú író, Dragomán György A fehér király című regényével (mindkettő egy tizenéves kisfiú sorsán át ábrázolja választott világát), akkor nemcsak a két hangütés, modor, forma és látásmód közti különbség nyilvánvaló, hanem az is, hogy a szöveg minőségét, erejét tekintve a Jolsvaié semmivel sem kevésbé rangos irodalom. Különbség az írói hajlamban és mentalitásban látható.

És ez jellemző szerzőnk újságírói munkájára is.

Négy évvel ezelőtt kitéptem lapjából, a 168 Órából két oldalas tárcáját, hogy egyetemen, főiskolán és mindenhol, ahol a tárcáról kellett szólnom, bemutassam. Akkoriban, olimpia utáni heves doppingszégyenünk idején az ország közismert kedvenc tevékenységével volt elfoglalva: bűnbakkeresés, felelősség-áthárítás, kisebbrendűség-kompenzálás („nyomják Krahácsot”), mert hát sok minden szükséges a tényekkel való őszinte szembesülés elkerüléséhez. A hazai sajtó akkor is mélyen társadalmi kötelessége alatt, indulat-, tudatlanság-, és politika-vezérelt módján jól begyakorolt „munkáját” végezte. Jolsvai a tárcájában úgy tudott mindenki hibájáról (beleértve a szurkolókat, mindnyájunkat) beszélni, olyan széles látókörrel, olyan erős, humánus megértéssel, sőt szinte szeretettel, hogy ezzel mindenki által elfogadhatóvá, sőt vállalhatóvá tette a kikerülhetetlen tényeket.

Ugyanúgy, mint néhány héttel Peking után, ugyancsak a 168 Órában megjelent Aranylázálom című tárcájában.

Új regénye a Nagy Imre-temetés napján és helyszínén végződik. Főszereplője boldognak érzi magát, mert „…valami újfajta dolog kezdődik majd, talán igazabb, becsületesebb, szebb, mint eddig. Nem tudta, neki lesz-e, lehet-e helye ebben az új világban, kell-e ő majd ennek a világnak, s hogy e világ kell-e majd neki…”

Kronológiai szempont szerint a rendszerváltozás utáni évek írói krónikáját kell remélnünk Jolsvaitól. És ha iróniája sértetlen maradt, akkor a Ma még csak szerda legújabb kori világának krónikájában – kíméletlen szeretettel – azt sem hallgatja el, ami – sajnos!? – nem változott.
 

Legújabb könyve

A NAPOK SZÍNE
A NAPOK SZÍNE
Scolar, 2017
Jolsvai András