Valami, amit érdemes megírni. De ez így már nem igaz. Vele mindig – de legyünk még akkurátusabbak: a szokásosnál alighanem gyakrabban – történik olyasmi, amit érdemes megírni. Na, fussunk neki még egyszer, hátha most…

Tehát: Vele gyakran történik olyasmi, ami sokunkkal. Csakhogy ő ilyenkor, azután, hogy az a valami megtörtént, ami lezajlott, amin átesett, aminek részese lett, nos, ő ezután meg-megáll, elgondolkodik, mélázik, s ahelyett, hogy vállát rántva, a dolgok fölött napirendre térne, ahelyett, hogy a történteket a helyére tenné magában, ahelyett, hogy menne tovább, leül és ír. Megírja. Úgy is mondhatnám persze: kiírja – magából. Feldolgozza – magának. Az önnön meghatározása szerinti lírai tárcanovella sorozatát pedig időnként könyvbe gyűjti és közreadja. Okulásul? Nem! Jolsvai (mit nem mondok?!: Köröndy! Köröndy Dénes) nem okít, nem tanít, nem mond példabeszédet, nem von le tanulságot. Csak mesél, csak beszámol arról, ami rendkívüli hétköznapjain történik vele – s minden szokványtörténet rendkívüli, hiszen az vele, éppen vele történik, hogy fáj a feje, hogy meg kell hosszabbítania egy sírhelyet a temetőben, hogy a fenyegetőn zümmögő áram miatt gyorsszervizt kell hívnia, hogy gyökeres pesti létére sikerül eltévedni a tenyereismerte nagyvárosban, hogy ő lesz törzsvendég a patinás kifőzdében, hogy vele packáznak a hivatalokban, hogy a nemszeretem sorokban – afféle hivatali ártalomként – ő álldogál mégis nagy kedvvel sorba, hogy régi, az érzelmeit egykor viszonzó szerelme évtizedekkel későbbi találkozásukkor kéznyújtva neki mutatkozik be, hogy a tengernyi közös próbatételen átesett volt évfolyamtársa, a miniszterré avanzsált valamikori haver őt nem ismeri fel. De nem sorolom tovább a negyven mese, a negyven tárcanovella alapszituációját. Nem azért, mintha bármelyik írás poénját sütném el ezzel, nem.

Az alaptörténet, a szituáció ugyanis csupán kiindulópont, a kályha, ráadásul a tárcáknak, az elbeszélt eseteknek gyakorta poénjuk sincs. Nincs is rá szükség, merthogy a Köröndy-opusoknak nem csattanójuk van, hanem hangulatuk. Életérzésük. Ízük. Mindnyájunk által megélt, átélt, leszűrt tapasztalatuk.

Az újság és könyvolvasóknak pedig „aha élményük” – negyvenszer. (S ne felejtsük a Jolsvai oeuvreben ez már a harmadik Köröndy-kötet.) A Köröndy-tárcákat persze sokféleképpen lehet olvasni. Tudományoskodón úgy is mondhatnám: az írásoknak többféle olvasata lehetséges.

Azok számára, akik szegről-végről ismerik a szerzőt, a 168 óra szelíd iróniával megáldott, megvert főszerkesztő-helyettesét (s nyilván ők vannak – de legyünk megint akkurátusan pontoskodók: mi vagyunk – kevesebben), nos, azoknak, nekünk ez az írásfüzér rejtett önéletrajz, vallomás, napló. Amit az úgymond „csak” közreadó szerző, vagyis Jolsvai az előszavában tagadva ismer el és be. Merthogy a beszélő (ál)nevű Köröndy egykoron valóban az ő köpönyegéből bújt elő, ám „régóta önálló életet él”, vagyis a szerzővel való minden hasonlatosság – hogy mozifilmek kedvelt fordulatával éljek – a véletlen műve. Ezt persze sokan nem hiszik, nem hisszük el, de a játékba hajlandók vagyunk belemenni.

Ha a sokat tapasztalt, irigylésre méltón különc és rigolyás J. úr, a jó stílű publicista rejtőzködni akar (s az álarc mögül minduntalan kikacsintani), hát fogadjuk el, hogy elbeszéléseit színesíti, hogy az irodalom eszközeivel általános érvényűvé fabulálja – (mu)szakszóval: sűríti. S értékeljük – a magam részéről a legmesszebbmenőkig és hűséges olvasóként –, hogy Muszáj Herkulesként küzd egy felejtett műfaj, a rendszerekkel ezelőtti, békebeli újságolvasók számára mindennapi betevőként szolgáló olvasmány, a napilaptárca feltámasztásáért. Túlzásra hajlamos, a kisebb képzavarokkal nem törődő zsurnalisztaként talán azt írnám: gigászi küzdelmet folytat a tetszhalott életben tartásáért azzal, hogy ha nem is napról napra, de hétről hétre útjára indítja Köröndyt (de legyünk következetesek, ha már belementünk a szerző játékdiktátumába: hétről hétre tudósít Köröndy útjairól). Ezt a törekvést visszafogottabb műelemzőként sem méltányolom kevésbé: nyitott szemű, tekervényes agyú, mégis álomvilágú Köröndyjével Jolsvai tiszteletre méltó nagy elődök nyomában jár (-kel). Egykoron Mikszáth, Jókai, Porzó (ez volt az ős tárcamester, Ágai Adolf álneve), Kosztolányi, Krúdy, Kóbor Tamás, Szép Ernő, Gelléri Andor Endre, illetve hőseik poroszkáltak így kínlódva szeretett pesti utcáikon, Molnár Ferenc vagy Karinthy Frigyes figurái csodálkoztak így rá mindennapi ügyekre. E vitathatatlan csúcsok mellett – jegyzem meg sajtótörténeti ismereteimet fitogtatva – elképzelhetetlen mennyiségben foglalkoztattak a lapok kevésbé ismert, kisebb kaliberű szerzőket is.

A nagyok és a kicsik, az irodalmi igénnyel fellépő (a közemlékezetből az érzéketlen utókor által sokszor még nevükben is kirostált) tárcaírók munkássága egykoron, bármily hihetetlenül hangzik is, történelemformáló erővel bírt. Nem azáltal, hogy beleszóltak volna a nagypolitikába (merthogy nem szóltak bele, az ilyesmit átengedték a tollat furkósbotként, kardként forgató harcos publicistáknak), hanem azzal, hogy a hétköznapok szokványeseményein – a gyógyíthatatlan migréntől, a mesterember-vadászaton át a hivatali pökhendiségig (a tartalomjegyzéket lásd fentebb) – elmerengve napról napra közös, megengedem: ráérős gondolkodásra késztették, közös felismerésekre juttatták az őket olvasókat. Ők voltak az igazi gondolatforgatók és lassú gondolat(át)formálók.

Ők hiányoznak ma oly nagyon, ők, akikből Jolsvai mintha csak mutatóba maradt volna itt bóklászni a pesti flaszteron.