Hétfőn dél tájban terjedt el a hír Istvántelken, hogy a Hrazdil úr megütötte a főnyereményt. Először csak szivárgott, végig a Klára utcán, megtorpant a kerítéseknél, a hosszú, vasúra futó udvarok közepén, a kisközértnél, a romtemplomnál, aztán amikor irányt változtatott a járműjavító fordítóvágányánál, hirtelen száz ágra szakadva futott végig a Tél, Ősz, Nyár és Tavasz utcákon, föl, egészen a Rózsa utcai orvosi rendelőig: majd végigsöpört a tejcsarnokon, a Takács bácsi trafikján, a fatelepeken, az Iskolabútorgyár raktárain és a suszterek és az asztalosok csirizillatú műhelyein át jutott el a Chinoin Gyógyszergyár szigorú tömbjéig. Mire fél kettő tájban kijöttünk az iskolából, ezzel a hírrel fogadott bennünket is a világ.

   Különös hír volt, annyi bizonyos. Egy darabig nem is igen tudtunk mit kezdeni vele.

   Nehéz életű, öregedő, szomorú emberek lakták akkoriban Istvántelket, olyanok, akiknek életében régen nem tűnt föl Fortuna – s akiknek ez a lehetőség jó ideje föl sem merült már: egyáltalán se nagyon számoltak azzal, hogy valamilyen módon jobbra fordulhatna a sorsuk. „Talán a gyerekeinknek majd könnyebb lesz” – ez volt minden, amit megengedtek maguknak. De ezt is egy lemondó, szomorú sóhajjal tették, jelezve, hogy maguk sem bíznak igazán a dologban.

   Egyszóval nemigen volt keresnivalója a szerencsének a hatvanas évek Istvántelkén, de még ha lett volna is, akkor sem a Hrazdil úr portáján.

   Igazi pechvogel volt a Hrazdil úr, az az igazság. Amihez fogott, az mind balul sikerült. Ő maga is balul volt sikerülve kissé, görbe lábú, köpcös, kopaszodó férfi volt, szuszogva és horkantva vette állóhelyben is a levegőt, miközben bánatos izzadtságcseppek tapogatóztak lefelé a nyakán. Fakó munkásoverallja se volt túlmosva, ahogy a micisapkája belső karimáján is otthonra lelt egy fekete csík – jól látszott ez, valahányszor megtörölte izzadó homlokát.

   A magasságát leszámítva nem volt tehát egy kimondott Rudolph Valentino (ahogy nagyanyám mondotta volna) nemigen csodálkozott senki, hogy a felesége, míg a Hrazdil úr távol volt, a Rékai úr társaságában vigasztalódott. A Rékai úr finom művészember volt, másodhegedűs a postászenekarban, ráadásul délelőttönként otthon gyakorolt – csoda-e, hogy könnyen elnyerte a Hrazdilné kegyeit?

   De nemcsak a házassága ügyében hagyta el a Hrazdil urat a szerencséje. Hanem az élet minden területén. Pedig afféle jövő-menő ember volt a Hrazdil, ,űr hajnali ötkor lekezdte berúgni a dongómotorját az udvar közepén, amitől azonnal fölébredt az egész környék – olyan rettenetes hangja volt annak a motornak, amihez még jött a Hrazdil reszelős hangja is, ahogyan a magyar tájszótár teljes készletének mozgósításával megpróbálja mozgásba hozni vasparipáját. Aztán, hogy végre sikerült a motorbenzint munkára ösztökélni, elvágtatott Palota irányába – szinte meghajlott a nyereg súlyos terhe alatt –, nem is láttuk késő estig. Hogy mit csinált, mit nem, arra nézve nincsenek adataink – hivatalosan másod-anyagbeszerző volt a kismotorgyárban – annyi tény azonban, hogy bármennyire igyekezett is, komoly haladást nem tudott elérni anyagi téren sem: Év múlott évre, de ő még mindig ugyanabban a ruhában járt, s ugyanazt a dongómotort rugdosta reggelenként, ugyanazt a disznósajtot vette a közértben, és ugyanazt a Nikotex Munkást szítta napestig. S a háza is csak romlott-mállott évszámra. Iparkodott pedig, kéményt javított, cserepet cserélt, kerítést festett, de hiába. A kéménybe villám csapott, szél sodorta le a cserepeket, s egy eltévedt, részeg teherautó oszlopostul fordította ki a kerítését. Az udvarán elhervadtak az örökzöldek, és pedigrés kuvaszáról is kiderült lassan, hogy korcs.

   Ilyesféle ember volt szegény Hrazdil úr, nemigen illett hozzá a telitalálat.

   Az volt neki pedig, kétségen kívül az: eltalálta mind a tizenkét mérkőzést a totójátékban, pedig másodosztályú olasz meccsek is voltak azon a héten, ismeretlen kisvárosok csapatai küzdöttek meg egymással, Cagliari meg San Benedettese, ember nem hallott róluk korábban Istvántelken. De hiába, a szerencse vak, most hát a Hrazdil urat találta meg, aki egyetlen szelvénnyel totózott az ötvenes évek óta, három harmincért, még csak egy kétesélyt se engedett meg magának. (A rossz nyelvek szerint egyszer megkérdezte az Árpád úti totózóban, miért nincsen havi totó, a havi lottó mintájára – játszana állandó tippekkel, és rengeteg időt tudna megtakarítani ezzel.) Azt a Hrazdil urat, aki életében ki nem tette izzadó testét egy futballpálya lelátójára, aki a Szuszáról, Albertről sose hallott, és a Puskás Öcsiről azt hitte, a Tivadar kisebbik fiútestvére.

   Nem csoda, hogy az istvántelkiek bizonyos irigységgel fogadták a Hrazdil úr nagy szerencséjét.

   Már kora délután komoly tömeg tolongott a Barabál-féle kocsmában (melyet akkoriban 1243-as italboltnak hívtak ugyan, ez is volt kiírva rá az ajtó fölé, oldalt meg az, hogy bor, sör, hűsítő italok – de azért minden környékbeli Barabásnak hívta csak, rég meghalt egykori bérlője után), a férfiak egy stampedli kevert mellett – a söröskocsi még nem jött meg, fél négyre várták – egyenként végigmentek a totószelvény minden meccsén, és egymás szavába vágva tárgyalták, hogyan lehetett ikszre venni a Törekvés.Szállítók mérkőzést, amelyről mindenki tudta, hogy a Tóth III. megint sérült, így hát a vendégeknél egy ifista fog védeni, aki nem is éri föl a felső kapufát. Mindenki tudta ezt Istvántelken, a Hrazdilt kivéve, akinek persze semmiről nem volt fogalma, arról se, kinek a csapata a Szállítók (hát a szállítóké), és kié a Törekvés (nem a törekvőké, nem, hanem a vasutasoké), becsukta a szemét, és beikszelte találomra az egyik mezőt, így lett neki telitalálata. A nők meg a kocsma ajtaja körül tömörülve – Mecsekivel vagy tojásflippel a kezükben – azt tárgyalták elmélyülten, milyen ruhákat csináltat majd a Hrazdilné magának, ha megkapják a szekérnyi pénzüket.

   Hatkor megérkezett a Hrazdil úr a Barabásba. Vadonatúj, zöld micisapka volt a fején, egy-két számmal nagyobb is volt az ideálisnál, alaposan becsúszott a homlokára, de így is jól lehetett látni a Hrazdil úr vidám, magabízó szemeit. Szinte égtek, perzseltek, gyújtottak ezek a máskor vizenyős-fáradt barna szemek, láttukra az emberek ösztönösen utat engedtek a Hrazdil úrnak, és a kalapjukat is levették, mintha a Károlyi méltóságos úr árnya lépett volna az ivóba. (Valaha a Károlyi méltóságos úré volt itt minden, föld, szőlő, ivó, ital.)

   A Hrazdil lassú léptekkel végigvonult a kocsmán, egészen a bádoggal borított söntéspultig, a könnyen beállott csöndben megkocogtatta, majd annyit mondott a csaposnak:

   – Dodókám, ma mindenki az én vendégem!

   Vivát Hrazdil! – tört ki megannyi szomjas istvántelki torokból. Aztán már ölelték-csókolták is a nap hősét, elmondatták vele újra meg újra, hogyan töltötte ki a szelvényt, hogyan tudta meg, hogy nyert, és közben folyt a bor meg a sör (megjött a kocsi közben, és a Dodónak sikerült elérnie, hogy a többi újpesti kocsmának szánt hordó is nálunk maradjon), fogyott a cigi meg a pálinka, a kocsmárosnak még azokon a sós stanglikon is sikerült túladnia, melyeket a legenda szerint még az oroszok hoztak magukkal, s a közelharcokban – keménységük okán – fegyverként is be tudták vetni. Akárhogy is volt, ilyesmit élő ember nem vett magához Istvántelken, mióta világ a világ. Sötétedésre előkerültek a zenészek is, mindenkinek elhúzták a nótáját, ahogy illik. A mulatság este tízig tartott, félig leengedett vasrolók mögött, a körzeti rendőr elnéző támogatása mellett. És nem akadt felnőtt férfi, aki egyenes léptekkel ment volna haza a végén. Még nagyapám se, aki pedig mindig ismerte a mértéket, és ráadásul nem is kellett sokat mennie hazáig, hisz éppen szemben laktunk a kocsmával. – Rendes ember ez a Hrazdil – ennyit mondott csak, amiből a vak is láthatta (de nagyanyám mindenképpen), hogy az alkohol komoly átrendezést csapott a nagyatyai értékrendben.

   Három nap, három éjjel emlegették városszerte ezt a pompás mulatságot.

   Negyednap bemondta a rádió, hogy egyetlen telitalálatos szelvény van, a nyeremény hatszázhuszonnyolcezer-négyszáztizenkét forint. Este nagyapám a kerti csapot zárta el a veteményesben, amikor meglátta, hogy a Hrazdilék sufnijában ég a villany. Volt egy mozgatható kerítéselem a két udvar között, hogy ne kelljen kerülni, ha valami elintéznivaló akad egymás háza táján: nagyapám elmozdította a lécet, aztán belépett a Hrazdilék sufnijába.

   Az utolsó pillanatban vágta le a kötélről a szomszédját. Megtornáztatta kicsit a mellkasát a szerencsés nyertesnek, ahogy azt két évtizede tanulta a légoltalmi tanfolyam elsősegélyóráin, lefektette aztán a sufni mellett a fűre, és elszaladt a Fedor főorvos úrért, aki pedig a harmadik szomszéd volt, lábtól. A Fedor adott két hatalmas (mint mondotta, életmentő) pofont a Hrazdilnak, meg egy injekciót, aztán azt mondta, hihetetlen szerencséje volt, hogy a kötél megakadt kicsit az inggombján, egymillió az egyhez, így maradhatott húsz percen át életben – ennyi idő telt el ugyanis a végzetes tettől nagyapám érkezéséig. Így aztán az ijedtségen kívül nem esett nagyobb baja. „Életemben nem láttam még ilyen szerencsés embert” – hajtogatta a Fedor doktor még egy óra múlva is, a Hrazdilék konyhájában. A Hrazdil úr azonban csak félig osztotta ezt a nézetet, mert egyfelől életben maradt ugyan, de másfelől az este megtalálta a kabátja belső zsebében a totószelvény eredeti részét is, amit valahogy elfelejtett bedobni. Úgyhogy nem lett belőle gazdag ember, sőt – egy élet nem lesz elég hozzá, hogy kifizesse a kocsmai tartozásait. El kell adnia a házát, a dongómotorját, a kutyáját, de még a szép zöld micisapkáját is – és még a felesége is el fogja hagyni, ha reggelre kelvén megtudja, egy földönfutó lett a férje.

   – Hát ne legyen az ember öngyilkos? – kérdezte a Hrazdil kétségbeesve.  
   – Ne legyen – ez volt a Fedor főorvos válasza. – Majd csak lesz valahogy.
Másnap aztán sorra megjelentek a Barabásban a közelmúlt nagy mulatságának résztvevői, ki-ki, amennyi pénze volt, annyival. Letették a pultra a Dodó elé, kalapot emeltek, és már mentek is. Akinek pénze nem volt elég, vitt mást, sálat, szánkót, étkészletet, nagyapám egy néprádiót, amit maga szerelt át úgy, hogy rendőrmentes helyeken fogta a rövidhullámot is. Visszakerültek a sós stanglik is, hiánytalanul.
A Hrazdil csak egy hét múlva került elő, nagyon előre köszönt mindenkinek, aztán az észrevétlenség határán egyensúlyozva odasompolygott a pulthoz.

   – Mennyivel jövök, Dodókám?

   – Semmivel, Gyula bácsi – felelte a csapos. – A vendégünk voltál. Egész Istvánteleké. Akinek egy héten belül két ilyen szerencséje akad, az megérdemli.