Publicisztikák

Alibi Premier Más írások Budapest


Alibi 5. URAK-DÁMÁK


Álmaink asszonya
Alibi 5. URAK-DÁMÁK

Álltunk ott vagy ötvenen, az udvar közepén. Meleg, nyári éjszaka volt, pedig már szeptember mutatott a naptár, igaz, éppen hogy csak – én mégis fáztam egy kicsit, talán a fáradtságtól, talán a félelemtől, ügyetlenül húztam össze magamon a frissen mosott gyakorlózubbonyt.
   Tíz órája voltunk katonák.
   Már túl voltunk egy hosszú, maszatos vonatúton, túl meneteléseken, ordítozásokon, beosztásokon, oktatáson, szervezésen – elbúcsúztunk már az otthonunktól, a szeretteinktől, civil ruhánktól, értékeinktől, mindentől, ami az előző életünkhöz, a tegnapi naphoz kötött bennünket, és igyekeztünk megvetni a hátunkat ebben a félelmes, új világban. Ez nem látszott egyszerűnek – itt, ebben az álmos alföldi kisvárosban nemcsak idegennek, de ellenségesnek is tűnt minden -, csak később értettük meg, hogy az is. De később már ismertük a helyi szabályokat, és persze a kivételeket a helyi szabályok alól, ismertük a paramétereket, a szokásokat, mindazt, aminek segítségével megpróbálhatunk majd harcba szállani ezzel a világgal – de most még nagyon, de nagyon nem tartottunk itt. Tízórányi katonáskodás után, megszeppenve vártuk a nagy udvar közepén, amit akkor még egyikünk se hívott gyakorlótérnek, hogy sorra kerüljünk a kaszárnya fodrásznál: mert hiába volt hajunk, a behívóparancs szövegének megfelelően négy centiméteresre levágatva, a helyiek súlyt helyeztek rá, hogy megaláztatásunk teljes legyen: mehettünk hát a nullásgép alá.  
   Álltunk a sorunkra várva, tizennyolc éves alig-újoncok, és máris a nőkről beszélgettünk.
   A következő esztendőben aztán szinte folyton ezt csináltuk – s ahogy növekedett elzártságunk mértéke, és ahogy hozzádurvultunk e durva világhoz, egyre nyersebben, lényegre törőbben vettük terítékre a nőkérdést: erőtől duzzadó, összezárt fiatal férfiak voltunk az lett volna a meglepő, ha nem így történik. De ezen az éjszakán még csak katonazubbonyba zárt srácok voltunk, ajkunkon még ott volt korábbi életünk méze, és dideregve lebegtünk múlt és jövendő között egy kopár kaszárnyaudvaron. Meg aztán szinte még nem is ismertük egymást – pár órája csak, hogy bemutatkoztunk. Igaz, tudtuk, hogy mostantól testvéri közösségben élünk majd hosszú hónapokon át, hogy nem marad titkunk egymás előtt, hogy életre szóló barátságokat is köthetünk akár – de ez a folyamat még épp csak, hogy megindult.
   Ezért aztán bizonyos emelkedettséggel, líraian és pasztellszínekkel festett képekben beszéltünk azon a különös éjszakán a nőkről.
   Arra már nem emlékszem, ki hozta szóba, csak arra figyeltem föl, hogy az ideális nő, álmaink asszonya lett a téma. Mint laza gyöngyöt, fűzték egymásba gondolataikat a fiúk, volt bennük sok közhely, sok naivitás, szeretetreméltó idealizmus, ahogy ilyenkor illik is. Végtére tizennyolc évesek voltunk, az élet előttünk még, s bár ezt-azt tudunk már a szerelemről (ki ezt, ki azt, ki mindkettőt), tudásunk nagyobbrészt álmokból, regényekből, filmekből – és családi mintákból állott össze, mintsem saját tapasztalatból. (Noha ezt, ahogy ifjú férfiak között szokás, tagadtuk mindhalálig, s magunkat szívesen ábrázoltuk az élvezetek poharát fenékig ürítő kiégett fiók-Casanovaként: ezt diktálta a korszellem és életkorunk szelleme.) És, persze, féltünk is. Az előttünk álló időszaktól, meg attól, hogy a lány, kitől ma hajnalban búcsút vettünk, és aki könnyek között esküdött, hogy hűségesen fog várni ránk, hamarosan elfelejt. Voltak, nem is kevesen, akik tudatosan szakítottak kedvesükkel bevonulásuk előtt – hogy ne érje őket odabent kínos meglepetés. Él voltak, nagyon is sokan, akik a második-harmadik hónapban kapták meg a rettegve várt sorokat: a lány mást szeret már, nem őket. Zokogások, szökések, kézből kicsavart fegyverek követték e levelek érkezését, aztán hosszú, keserves depresszió – ismertük jól, de mennyire ezeket a jelenségeket. De ezek majd később jönnek, most még nem tartunk itt, most még csak ott állunk, éjszaka, a borbélyműhely előtt, és az ideális nő a témánk. Elhangzott már minden szokásos motívum, hogy legyen szép, meg okos, meg legyen hosszú a haja, vékony a dereka, körteformájú a melle, csókos a szája, de azért főzzön is, meg ápoljon, ha betegek vagyunk, rendületlenül, és akarjon tőlünk sok-sok gyereket, és legyen egyenjogú, de azért csináljon úgy, mintha mi lennénk a teremtés koronája – egyszóval ment a beszélgetés a maga medrében, amikor  Demeter Jóska, akit vagy öt perce ismertem, és mindössze annyit tudtam róla, hogy Miskolcról jött, egyszer csak azt mondta:
   –   Én, fiúk már találkoztam álmaim asszonyával.
   És aztán szépen elmesélte, hogy tavaly a gimnáziumukban egy félévnyire föltűnt egy csodaszép, vörös hajú lány (és neki, mi tagadás, a vörös a gyengéje), aki ráadásul kedves is volt, meg okos is, meg minden, ami csak kell, csak épp nem volt szerelmes a Demeter Jóskába. De nem baj, mesélte Jóska, már az is nagy dolog, hogy ő megtalálta álmai asszonyát, ő már tudja, kire lesz érdemes várnia egy hosszú életen át. És ha nem lesz sosem az övé, legalább lesz kihez hasonlítania azokat a jövendő asszonyokat, kiket neki szán az ég.   
   Szép, emelkedett, romantikus történet volt, igazán nekünk való. El is hallgattunk a végén, hogy átadjuk magunkat kis időre a meghatottságnak. Aztán a nagy csöndet Stolniczky Bálint hangja törte meg.
   –   Hogy hívják azt a lányt, Jóska?
   –   Klárinak – felelte Demeter.
   –   Veress Klári, ugye?
   –   Honnan tudod?
Stolniczky válasz helyett kihúzott a zubbonya zsebéből egy fényképet. Körbeadta, hadd lássa mindenki, így néz ki Demeter Jóska szerelme: szép lány volt, kétségtelenül.
 Kiderült, hogy a Klári, a miskolci fél esztendő után egy pesti gimnáziumban tanult tovább, ott találkozott a Bálinttal, egymásba szerettek, és most is egymásba vannak szeretve, azért van a lány fényképe a Stolniczky zubbonyzsebében.
    Képzelhetik, mi volt ott. Szegény Demeter Jóska! Szegény Stolniczky! És szegény mi: hogy megvan a nő, az etalon, álmainknak eljövendő asszonya, de rögtön két férfi szívét dobogtatja, pedig még egyetlen napja se vagyunk katonák! Attól kezdve csak erről az elképesztő esetről beszélgettünk, a matematikusok egész éjjel azt számolgatták, mennyi volt az esélye, hogy az a két férfi, ki ezt az egy nőt szereti, éppen egy vásárhelyi laktanya udvarán találkozzék, egy szeptemberi éjszakán. Gondolhatják, micsoda hatványok jöttek ki ott.
   Így lett Veress Klári álmaink asszonya: mindannyiunké. Alig vártuk, hogy megismerkedjünk vele személyesen is. Az első látogatáskor a teljes század ott tolongott a kapunál, úgy vártuk a nagy őt.  És ő jött és szép volt és kedves, meg vörös hajú, és mindannyiunkhoz volt egy-egy jó szava, és cuppanós puszit adott a Demeter Jóska homlokára, és szenvedélyes csókban forrt a Stolniczkyvel össze, és délután el is tűntek kicsit a gyakorlótér nyírfái mögött, ötven irigy katonaszempártól kísérve.
   És szurkoltunk nekik egész idő alatt, hogy együtt maradjanak – mert a Veress Klári valahogy a talizmánunk lett, eljövendő szerencsénk záloga is. És ott voltunk mindannyian az esküvőjükön egy év múltán, és kaptunk tőlük egy képeslapot is, amikor az első gyermekük született.
   Aztán, sok év után, elváltak. Ezt hallottam róluk legalábbis, megkérdeztem hát Demeter Jóskát, akivel később sokszor találkoztam, munkaügyi okokból, igaz-e.
   – Miféle Veress Klári? – kérdezett vissza álmosan a Jóska. Aztán elővette a mobilját, és felhívta a feleségét, Terit, hogy túrós tésztát szeretne vacsorára, csuszatésztából, pörccel, ahogy illik.

előző előző | 1 | 2 | 3 | következő következő

Legújabb könyve

A NAPOK SZÍNE
A NAPOK SZÍNE
Scolar, 2017
Jolsvai András