Publicisztikák

Alibi Premier Más írások Budapest


Éndioxid


Nádas Sándor én vagyok.

Jó, belátom, nem volt ez egetverő bejelentés, hét határra szóló coming out, végtére is, akik figyelemmel követték az írásaimat, eddig is tudhatták ezt a dolgot, a többieket meg miért érdekelné. Nem is a puszta ténnyel kívánom ezúttal sokkolni önöket, inkább csak elmesélném, ha megengedik, milyen bonyodalmak adódhatnak egy efféle döntésből.

Barátja vagyok egyébként is az álneveknek, szeretem ezt a fajta írói játékot, az évek során volt vagy tucatnyi álnevem, sőt, egy merő álnév vagyok magam is – vagy legalábbis az voltam eredetileg. Mindazonáltal egy idő után az ember a legérdekesebb álnévadást is unalmasnak találja, fel is hagytam vele már évtizedekkel ezelőtt. Aztán úgy adódott, hogy nálunk is divatba jöttek a rövid anyagok, olyanok, amelyekből négy-öt elfér egy oldalon, és úgy is adódott egyszersmind, hogy nemegyszer magam is kivettem a részem ebből a munkából. Olyan derekasan méghozzá, hogy megesett, két írásom is helyet kapott egymás mellett. Az viszont elég sután nézett volna ki, hogy kétszer szerepel a nevem ugyanazon az oldalon – kézenfekvő volt, hogy az egyik cikket más néven jegyezzem.

Nem kellett sokáig gondolkodnom a dolgon, régóta szerettem volna anyai dédatyám emléke előtt tisztelegni valahogy. Nádas Sándorról (aki négy évvel születésem előtt halt meg, személyes emlékem tehát nem lehet róla) azt tartja a családi legendárium, hogy jó humorú, bölcs ember volt, bizonyos írói vénával – olyasféle tehát, amilyennek magamat is szeretem képzelni. (Már ebből a mondatból is látják, láthatják, hogy ha bölcs nem vagyok is, tőlem sem áll távol az irónia.)

Sajnos kézzelfogható bizonyítékokkal nem szolgálhatok, dédapámtól egyetlen írásmű maradt fenn, egy beszéd szövege, amelyet a múlt század tízes éveiben olvasott fel egy oktatási tanácskozáson (néptanító volt eredetileg), ez egy olyan szöveg, amelyre azt szoktam mondani, derekas: közölhető, de nem akad fenn tőle a lélegzet. S bár e felmenőm a legtitokzatosabb mind között (ő az egyetlen a családban, akit nem tudok tovább vezetni a családfán, partiumi őseinek anyakönyvei örökre eltűntek a román történelem útvesztőiben), annyi azért tudható róla, hogy valaha Négyesi professzor előadásait hallgatta a pesti egyetemen (de Babitscsal, Kosztolányival és Juhász Gyulával, évfolyamtársaival ellentétben nem vitte végig legfelsőbb tanulmányait), s a néptanítóskodás befejeztével (ilyen bársonyos finomsággal tudom körülírni a háború utáni bélistázást) újságírónak állott, belső munkatársa volt a Palota-Ujpest című világlapnak. (Máig őrzöm sajtóigazolványát, amelyben több nyelven felszólíttatik minden hatóság, hogy fontos munkájában támogatni szíveskedjék Nádas szerkesztő urat.)

Nem tudom, forgattak-e valaha efféle újságokat, igazán szórakoztató sajtótermékek, a cikkek egy része a világbéke kérdésével foglalkozik (külön bekezdésben szólítva fel a polgármestert, hogy haladéktalanul mondjon le), a másik része a tavaszi locsolási problémákkal. A dolgozatok többsége még monogrammal sincs jelölve (nem véletlen, hogy máig nem tudjuk pontosan, hány cikket írt Ady, Krúdy vagy Mikszáth Kálmán), névaláírás csak a vezércikkírónak meg az aktuális tárca szerzőjének dukált. Nos, az én dédapám nincs közöttük. Szorgos és lelkes robotosa volt a helyi sajtónak, szorgos, lelkes és névtelen robotosa. Körülbelül ennyi, ami tudható róla. Szabadon elképzelhető tehát.

Az első cikkeket az ő neve alatt persze még teljes jogúan én írtam. De aztán egyszer, váratlanul, a sokadik dolgozat táján történt valami, még nekem is láthatatlanul. Semmi különös, csak feltűnt egy jelző vagy egy felkiáltójel, amit én talán nem így írtam volna – és ettől kezdve Nádas Sándor új életre kelt. Vagyis inkább úgy pontos, hogy megszületett újra. Egy kicsit belőlem, egy kicsit a dédapámból, egy kicsit a vágyaimból, egy kicsit játékból. A legszebb az, hogy sokáig nem is igen voltam tudatában a dolognak. A folyamatok valahogy a felszín alatt játszódtak – mígnem egyszer világossá nem vált, hogy az alak, akit megteremtettem, elkezdte élni a saját életét.

Volt már egyszer egy ilyesfajta élményem. A negyvenedik születésnapomra megleptem magam egy Köröndy nevű alteregóval, akinek aztán másfél évtizeden át meséltem mindenféle kalandjait – ám ott első perctől tudatos volt a választás, magamból építettem meg a hőst, igaz, de aztán hagytam élni, attól kezdve ő kereste magának a kalandokat, és már ezek a kalandok alakították a jellemét, nekem nem volt más dolgom, mint hogy hű krónikásként lejegyezzem mindezt. Köröndy mára alig is hasonlít rám (én változtam többet, annyit mondanék), de ha találkoznánk valahol az Andrássy út környékén, azért biztosan megértenénk egymást.

Hanem a Nádas kollégával nehezebb a helyzet: ő nincs ábrázolva, nem tudjuk, hogy él, miként megy a sora, még azt sem, hány éves, nős vagy nőtlen, és szereti-e a kukoricagölődint. Annyit tudunk róla, amennyit ő elárul magáról az írásaiban. Hogy tetszik-e neki egy könyv vagy egy kiállítás, vagy sem. Igaz, újabban egyre több megjegyzést, kiszólást enged meg magának, folyton viszonyul például eredeti énemhez, ezekből arra következtetek, hogy valamiféle laza alárendeltségben képzeli el magát, s ezt elég nehezen viseli, viszont látszik rajta, hogy – velem ellentétben – nemigen öregszik, egy-két évtized múltán nemzedéki ellentétek is támadhatnak közöttünk.

Egyébként pedig olyan tanárosnak képzelem. Könyökvédős tweedzakó, farmer, szemüveg. Kései családalapítás, kamaszkorú gyerek, két szoba-hall, felesége ügyintéző az önkormányzatnál. A szüleinek volt egy kis telkük Nagyberényben, azelőtt kijártak ők is gyakran, de amióta ilyen drága a benzin, egyre ritkábban tették. El is adták a földet az őszön. Ezt egy kicsit sajnálta. Szeretett üldögélni a diófa alatt.

A kritikaírás inkább csak a hobbija, bár büszke rá, hogy nálunk publikálhat: főállásban docens a szociológiai karon. Durkheim, Habermas. A tanítványai szeretik, de a nagydoktorija lassan készül, mint a Luca széke. Elaprózza magát, ez róla az általános vélemény.

Kedvence a halászlé, karácsonykor mindig maga főzi, többféle halból. Régen horgászott is, kijárt a Kis-Dunára gyerekkori barátjával, de ma már ritkán mozdul ki otthonról. Tanítás, könyvtár, néha egy-egy mozi az asszonnyal, ha az nem túlórázik éppen. Szeretné, ha a fia műszaki pályára menne, ám a gyereket a biológia érdekli. Csakhogy nem eléggé. Ha nem veszik föl államilag támogatott szakra, ugrott az egyetem. Mindegy, tanuljon meg egy nyelvet rendesen, legfeljebb pár évre kimegy külföldre.

Esténként fáj a gyomra: az orvos azt mondja, a stressztől. Odabent is csak megszorításokról, leépítésekről, elbocsátásokról hallani. Három év múlva védett korban lesz, addig kell valahogy kihúznia.

Nehezen ír, minden szót kétszer megrág, ezek az apró cikkek is lassan születnek a tolla alatt. De persze büszke rájuk nagyon.

Hogy rólam mit gondol? Kérdezzék meg tőle.
Nádas Sándor én vagyok.

Jó, belátom, nem volt ez egetverő bejelentés, hét határra szóló coming out, végtére is, akik figyelemmel követték az írásaimat, eddig is tudhatták ezt a dolgot, a többieket meg miért érdekelné. Nem is a puszta ténnyel kívánom ezúttal sokkolni önöket, inkább csak elmesélném, ha megengedik, milyen bonyodalmak adódhatnak egy efféle döntésből.

Barátja vagyok egyébként is az álneveknek, szeretem ezt a fajta írói játékot, az évek során volt vagy tucatnyi álnevem, sőt, egy merő álnév vagyok magam is – vagy legalábbis az voltam eredetileg. Mindazonáltal egy idő után az ember a legérdekesebb álnévadást is unalmasnak találja, fel is hagytam vele már évtizedekkel ezelőtt. Aztán úgy adódott, hogy nálunk is divatba jöttek a rövid anyagok, olyanok, amelyekből négy-öt elfér egy oldalon, és úgy is adódott egyszersmind, hogy nemegyszer magam is kivettem a részem ebből a munkából. Olyan derekasan méghozzá, hogy megesett, két írásom is helyet kapott egymás mellett. Az viszont elég sután nézett volna ki, hogy kétszer szerepel a nevem ugyanazon az oldalon – kézenfekvő volt, hogy az egyik cikket más néven jegyezzem.

Nem kellett sokáig gondolkodnom a dolgon, régóta szerettem volna anyai dédatyám emléke előtt tisztelegni valahogy. Nádas Sándorról (aki négy évvel születésem előtt halt meg, személyes emlékem tehát nem lehet róla) azt tartja a családi legendárium, hogy jó humorú, bölcs ember volt, bizonyos írói vénával – olyasféle tehát, amilyennek magamat is szeretem képzelni. (Már ebből a mondatból is látják, láthatják, hogy ha bölcs nem vagyok is, tőlem sem áll távol az irónia.)

Sajnos kézzelfogható bizonyítékokkal nem szolgálhatok, dédapámtól egyetlen írásmű maradt fenn, egy beszéd szövege, amelyet a múlt század tízes éveiben olvasott fel egy oktatási tanácskozáson (néptanító volt eredetileg), ez egy olyan szöveg, amelyre azt szoktam mondani, derekas: közölhető, de nem akad fenn tőle a lélegzet. S bár e felmenőm a legtitokzatosabb mind között (ő az egyetlen a családban, akit nem tudok tovább vezetni a családfán, partiumi őseinek anyakönyvei örökre eltűntek a román történelem útvesztőiben), annyi azért tudható róla, hogy valaha Négyesi professzor előadásait hallgatta a pesti egyetemen (de Babitscsal, Kosztolányival és Juhász Gyulával, évfolyamtársaival ellentétben nem vitte végig legfelsőbb tanulmányait), s a néptanítóskodás befejeztével (ilyen bársonyos finomsággal tudom körülírni a háború utáni bélistázást) újságírónak állott, belső munkatársa volt a Palota-Ujpest című világlapnak. (Máig őrzöm sajtóigazolványát, amelyben több nyelven felszólíttatik minden hatóság, hogy fontos munkájában támogatni szíveskedjék Nádas szerkesztő urat.)

Nem tudom, forgattak-e valaha efféle újságokat, igazán szórakoztató sajtótermékek, a cikkek egy része a világbéke kérdésével foglalkozik (külön bekezdésben szólítva fel a polgármestert, hogy haladéktalanul mondjon le), a másik része a tavaszi locsolási problémákkal. A dolgozatok többsége még monogrammal sincs jelölve (nem véletlen, hogy máig nem tudjuk pontosan, hány cikket írt Ady, Krúdy vagy Mikszáth Kálmán), névaláírás csak a vezércikkírónak meg az aktuális tárca szerzőjének dukált. Nos, az én dédapám nincs közöttük. Szorgos és lelkes robotosa volt a helyi sajtónak, szorgos, lelkes és névtelen robotosa. Körülbelül ennyi, ami tudható róla. Szabadon elképzelhető tehát.

Az első cikkeket az ő neve alatt persze még teljes jogúan én írtam. De aztán egyszer, váratlanul, a sokadik dolgozat táján történt valami, még nekem is láthatatlanul. Semmi különös, csak feltűnt egy jelző vagy egy felkiáltójel, amit én talán nem így írtam volna – és ettől kezdve Nádas Sándor új életre kelt. Vagyis inkább úgy pontos, hogy megszületett újra. Egy kicsit belőlem, egy kicsit a dédapámból, egy kicsit a vágyaimból, egy kicsit játékból. A legszebb az, hogy sokáig nem is igen voltam tudatában a dolognak. A folyamatok valahogy a felszín alatt játszódtak – mígnem egyszer világossá nem vált, hogy az alak, akit megteremtettem, elkezdte élni a saját életét.

Volt már egyszer egy ilyesfajta élményem. A negyvenedik születésnapomra megleptem magam egy Köröndy nevű alteregóval, akinek aztán másfél évtizeden át meséltem mindenféle kalandjait – ám ott első perctől tudatos volt a választás, magamból építettem meg a hőst, igaz, de aztán hagytam élni, attól kezdve ő kereste magának a kalandokat, és már ezek a kalandok alakították a jellemét, nekem nem volt más dolgom, mint hogy hű krónikásként lejegyezzem mindezt. Köröndy mára alig is hasonlít rám (én változtam többet, annyit mondanék), de ha találkoznánk valahol az Andrássy út környékén, azért biztosan megértenénk egymást.

Hanem a Nádas kollégával nehezebb a helyzet: ő nincs ábrázolva, nem tudjuk, hogy él, miként megy a sora, még azt sem, hány éves, nős vagy nőtlen, és szereti-e a kukoricagölődint. Annyit tudunk róla, amennyit ő elárul magáról az írásaiban. Hogy tetszik-e neki egy könyv vagy egy kiállítás, vagy sem. Igaz, újabban egyre több megjegyzést, kiszólást enged meg magának, folyton viszonyul például eredeti énemhez, ezekből arra következtetek, hogy valamiféle laza alárendeltségben képzeli el magát, s ezt elég nehezen viseli, viszont látszik rajta, hogy – velem ellentétben – nemigen öregszik, egy-két évtized múltán nemzedéki ellentétek is támadhatnak közöttünk.

Egyébként pedig olyan tanárosnak képzelem. Könyökvédős tweedzakó, farmer, szemüveg.Kései családalapítás, kamaszkorú gyerek, két szoba-hall, felesége ügyintéző az önkormányzatnál. A szüleinek volt egy kis telkük Nagyberényben, azelőtt kijártak ők is gyakran, de amióta ilyen drága a benzin, egyre ritkábban tették. El is adták a földet az őszön. Ezt egy kicsit sajnálta. Szeretett üldögélni a diófa alatt.

A kritikaírás inkább csak a hobbija, bár büszke rá, hogy nálunk publikálhat: főállásban docens a szociológiai karon. Durkheim, Habermas. A tanítványai szeretik, de a nagydoktorija lassan készül, mint a Luca széke. Elaprózza magát, ez róla az általános vélemény.

Kedvence a halászlé, karácsonykor mindig maga főzi, többféle halból. Régen horgászott is, kijárt a Kis-Dunára gyerekkori barátjával, de ma már ritkán mozdul ki otthonról. Tanítás, könyvtár, néha egy-egy mozi az asszonnyal, ha az nem túlórázik éppen. Szeretné, ha a fia műszaki pályára menne, ám a gyereket a biológia érdekli. Csakhogy nem eléggé. Ha nem veszik föl államilag támogatott szakra, ugrott az egyetem. Mindegy, tanuljon meg egy nyelvet rendesen, legfeljebb pár évre kimegy külföldre.

Esténként fáj a gyomra: az orvos azt mondja, a stressztől. Odabent is csak megszorításokról, leépítésekről, elbocsátásokról hallani. Három év múlva védett korban lesz, addig kell valahogy kihúznia.

Nehezen ír, minden szót kétszer megrág, ezek az apró cikkek is lassan születnek a tolla alatt. De persze büszke rájuk nagyon.

Hogy rólam mit gondol? Kérdezzék meg tőle.

előző előző | 1 | 2 | 3 | következő következő

Legújabb könyve

A NAPOK SZÍNE
A NAPOK SZÍNE
Scolar, 2017
Jolsvai András