Hatodikban már tombolt a baloldali mozgalomban – ahol akkoriban az egész osztály érdekelve volt – a demokrácia. Akkor már nem csak azt dönthettük el magunk, hogy mi legyen az őrsünk neve (mindenféle remek ötlet felmerült, de a végén csak a Komarov jött ki), hanem azt is, ki milyen funkciót töltsön be a csoportban. Ott maradtunk ötödik óra után az osztályteremben, átalakultunk őrsi gyűléssé, és elosztottuk a feladatokat.
Az őrsvezető a Bartha Feri lett: olyan őrsvezető alkat volt, azért. Egy fejjel magasabb volt mindannyiunknál, kis jóindulattal szinte serkent a bajusza, és jó volt matematikából: mi kell még egy őrsvezetőséghez? Lett két helyettese, a Kopányi meg a Nagy Viktor, az egyik jól tornázott, a másik jól tanult, ha bármi adódott volna, pompásan tudják helyettesíteni a Bartha Ferit. Pénztáros, vagy ahogy ő magát nevezni szerette, kincstárnok, a Stein lett: úgyis ő szedte be az ablakpénzt, egy biztonsági keretet, melyet a szünetben focizás által betört ablakok beüvegeztetésére tettünk félre, s melyből a kipukkadt gumilabdákat is pótolni tudtuk: nála az őrsi vagyon is mindig jó helyen volt.

Én lettem a krónikás, mert már akkor se tudtam egészen pontosan megkülönböztetni a valóságot a fantáziától, ámde viszonylag nagy biztonsággal meg tudtam különböztetni egymástól az elipszilont és a pontos jét. A kis Darázs volt a zászlótartó, hogy legyen miért őt is észrevenni, – a megalakulás után ő meg a Stein elmentek a Rákóczi tér sarkán található Ezermester és Úttörő boltba, és vásároltak egy türkizkék őrsi zászlót, nyelestül. (Az előzőből rejtélyes módon kapufa lett a velencei nyári táborban. Két kapufa, hogy egészen pontosak legyünk – nem volt tehát reparálható. A selyme pedig végleg eltűnt kézen-közön.) Az egyik oldalát szép vörös hímzéssel az „őrsi zászló” szöveg díszítette gyárilag, a másikra a Serbán (zászlótartóhelyettes) anyukája gondosan rávarrta a Komarov nevet. Nótafa, hagyományosan, a Juhász Isti lett, neki még hatodikban is olyan volt a hangja, mint elsőben, így aztán ő maradt írmagnak tőlünk az énekkarban. A Kovács, a Tanay meg a Hermann Béla úgy fejezte ki világnézeti különállását, hogy nem vállalt semmilyen vezető szerepet a mozgalomban – ők voltak a tagok. Maradt még a Sipeki: a Sipeki olyan izgő-mozgó gyerek volt, mindig akciózott, mindig szerepelt, mindig mindenkinek a barátja akart lenni, így aztán nem csoda, hogy senkinek se volt a barátja igazán. Mindamellett a Sipeki nagyon akart lenni valami, így aztán ő lett a virágfelelős. A virágfelelősnek az égvilágon semmi dolga nem volt – Pozsgai néni, a pedellus felesége fel is négyelt volna bennünket, ha csak közeledünk is kedves muskátlijaihoz, melyek ott pompáztak az iskola emeleti ablakaiban – a virágfelelősnek csak ez a pozíciója volt, feladat nélkül. A virágfelelős az voltaképpen maga volt a szégyen, olyan, mint mikor a grundon, választáskor, a legvégére marad az ember, de aztán mégse őt választják, hanem inkább egy gólt. De a Sipeki még ezzel a virágfelelősséggel is boldog lehetett, és volt is, varratott egy kis címerféleséget a köpenyére a nagyanyjával, virító VF betűkkel, és ha valaki megkérdezte, mit jelent az, sejtelmesen azt felelte, titok. Sőt, vetetett magának egy kis növényhatározót, és a kirándulásokon megmondta minden szembejövő vadvirág nevét, ha kellett, ha nem. Keresett magának feladatot a pozícióhoz, de persze nem aratott vele átütő sikert azért.

Hogy így szépen megalakultunk, én gondosan beírtam az őrsi naplóba (azt még tavaly vette a Stein a Rákóczi téren) a legfontosabb tényeket, aztán az Isti kiállt a katedrára és rázendített az egyetlen indulóra, melyet mindannyian hibátlanul fújtunk.

„Jobb lábat a bal után, balt a jobb után, így mennek az úttörők végig az utcán, kivágják a magas cét, ha erre sor kerül, dalolnak és énekelnek rendületlenül, hogy bal, bal, bal, jobb, bal”, és aztán kezdődött elölről az egész, míg csak meg nem untuk.

A Kovács, a Tanay meg a Hermann Béla, az egyszerű tagság, míg a pozícióharc zajlott, békésen kopkáztak tízfilléres alapon az utolsó padban. Énekelni se szerettek (nem is nagyon tudtak), de azért valahogy szerették volna kifejezni jelenlétüket. Azt csinálták tehát, hogy hagyták az Istit énekelni, de mikor oda ért, hogy balt a jobb után, sztentori hangon beleüvöltöttek a kórusba, hangsúlyozottan és tudatosan összeolvasztva a sor első két szavát, amiből így egy nagyon határozott balta lett – belekötni nem lehetett, ők végül is csak énekeltek, meg vigyorogtak, persze, mégis új irányt szabtak az eseményeknek. A dolognak egyfelől az lett az eredménye, hogy még most is, évtizedek múltán, ha felidézem ezt a jelenetet, ugyanúgy cseng a fülembe ez a gyermekdal, két, illetlenül összeillesztett szavával. Másfelől meg az, hogy a mindig nyugodt Bartha Feri felfortyant, és ráripakodott a Kovácsra, hogy hagyja ezt abba, mert ha nem, leveri, mint vak a poharat. A Kovács felállt, és azt mondta, ha a Bartha verekedni akar, verekedjenek, de legyen tétje. Aki két vállra fekteti a másikat, az lesz az őrsvezető. Első pillanatra meglepő ajánlat volt, de hát mindannyian A Pál utcai fiúkon nőttünk fel, elfogadtuk.

Másnap a Kovács legyőzte a Barthát, az önkény pedig a Kovácsot. Csák tanár úr mindenkinek adott egy pofont, és azt mondta, majd ő megtanítja, mi a demokratikus centralizmus. Hoztak nekünk egy őrsvezetőt a nyolcadikból, a Kovács meg mehetett a bébe virágfelelősnek.