Várnai Béla nem szerette a történelmet.
Ez még nem lett volna olyan nagy baj, másokkal is előfordult ilyesmi a Pajta utcai iskolában, ám a Várnai Béla esetét mindenképpen bonyolította, hogy ő volt a történelemtanár. Nehezen lehetett volna megszeretni a történelmet a Várnai Béla tolmácsolásában, csupa szikár alpont és aláhúzandó volt ott minden, história helyett törvényeket kaptunk csupán, azokat is bizonyos visszafogott aszketizmussal adta elő, látszott rajta erősen, hogy szenvedőleg vesz részt az órákon, felesleges és elvesztegetett időnek tekinti a dolgot, olyasminek, amire se neki, se nekünk nincsen semmi szükségünk. Ez a helyzet néha a szokásosnál is jobban megviselte, ilyenkor csapkodott és üvöltözött is kicsit, néha fizikai erőszakra is sor került, különösen, ha világszép elsőszülött lányát, a Zsuzsit feleltette, akibe az apja már a pólyában belecsepegtette a történelem iránti ellenszenvet, így aztán közös szerepléseik mindig kínos dadogásba, majd atyai pofonokba torkollottak, mert a Várnai Béla nagy súlyt helyezett rá, hogy senki se képzelje, kivételezik a lányával.
Egyszóval elég lidércnyomásos órák voltak a Várnai Béla történelemórái, mindenki igyekezett minél előbb túllenni rajtuk. Ám de a Várnai Bélát ennek ellenére mindannyian szerettük. Ami engem illet, szerettem még a történelmet is, meg a Várnai Béla Zsuzsi nevű lányát, kár, hogy kettejük közül csak a történelem viszonozta érzéseimet.
Azért volt szerethető a Várnai Béla, mert főállásban a 2354-es Dobó István úttörőcsapat vezetőjét tisztelhettük benne: a csapatkapitányt, ahogy mi neveztük. És abba aztán beletett apait-anyait: amikor szeptember elsején megjelent a khakiszínű ingjében és rövidnadrágjában, vörös nyakkendővel a nyakában, és elkiáltotta magát, hogy „zászlónak tisztelegj!”, izgatott zizzenések hallatszottak a nyolcadikos lányok sorfala felől.
A mozgalom volt a mindene a mi Bélánknak.
Azon belül pedig az amatőr filmezés meg a vándortábor.
Az amatőr filmezésben az volt a baj, hogy a lényeget tekintve nemigen szeretett osztozni benne senkivel – mi voltunk ugyan az iskola amatőr filmes szakköre, de nem emlékszem, hogy a négy esztendő alatt, míg felsősként magam is büszke tagja lehettem a filmszakkörnek, egyszer is kezembe vehettem volna a szupernyolcas kamerát – a vetítőről már nem is beszélve. Amatőr filmezésben a Várnai Béla nem ismerte a tréfát, ott minden szerepet magára osztott, ő volt a fő- és alrendező, a forgatókönyvíró és dramaturg, vágó és kellékes, gyártásvezető, minden, mi meg, gyerekek, lehettünk a népség, katonaság. Közelről figyelhettük egy-egy Várnai Béla-opus születésének minden egyes lépését, és elsőként gratulálhattunk a Pajta utcai Fellininek, amikor elkészült a mű. Mondjuk, engem ez sem zavart különösebben, a filmkészítés technikai része sosem is érdekelt, viszont bármikor szívesen ültem félig vagy egészen sötét vetítőtermekben, ha a Várnai Zsuzsa közelében lehettem: erre pedig ily esetekben mindig nyílott mód, merthogy a Várnai Béla az egész családját bevonta a mozgalomba, a feleségének meg a lányainak is ott kellett ülniük a bemutatókon éppúgy, mint a házi vetítéseken. De az igazi nagy kaland mégiscsak a nyári vándortábor volt mindannyiunknak.
Két hét kemény küzdelem a létért – és mégis milyen nagyon szerethető.
Egyetlen hátizsákban minden, amire az embernek a vadonban szüksége lehet: zsebkés és vajtartó, pulóver és tornacsuka, esőkabát és labda, varrótű és delejtű, szappan, törülköző, fehérnemű, és persze egy komplett gombfocicsapat meg egy Verne-regény, mondjuk, a Nyolcvan nap alatt a Föld körül. Aztán már csak egy térkép kell a kézbe, meg az, hogy a Várnai Béla a menet élére álljon, és elkiáltsa magát, „lépés indulj!”, és mi boldogan követtük volna őt a világ végére is.
Ami azt illeti, voltaképpen követtük is. Merthogy a Várnai Béla bebarangoltatta velünk a hazai középhegységek minden zegét-zugát, szakadékokat és horhosokat, völgyeket és hegycsúcsokat, lehetőleg ember nem járta, térkép nem jelezte utakon: ráadásul egészen eszeveszett iramban, mintha három nyári turnus alatt meg akarna mutatni nekünk minden természeti szépséget. Tíz-tizenkét éves gyerekeket kergetett keresztül fél Magyarországon, napi tizenöt-húsz kilométert gyalogolva, kapaszkodva, kúszva, tekeregve, gyakran étlen-szomjan is. Esténként sebekkel borítva zuhantunk fekhelyünkre fapados turistaszállókon vagy erdészházak szalmával terített melléképületeiben, hajnalban szedelőzködtünk, és már szedhettük is a lábunkat. Megesett, hogy teljes menetfelszereléssel rohantunk egy könnyű félórácskát, hogy elérjük az erdei vonatot, volt, hogy zuhogó, jeges esőben meneteltünk át egy éjszakát – eltévedtünk ugyanis, nem találtuk meg a szállásunkat, és aztán már nem is kerestük, hanem elindultunk a másnapi cél felé –, félelmünket harsány indulókkal leplezve, csillapítva.
Külső szemlélőnek olyan lehetett az egész, mint egy rémálom. Nekünk meg csodálatos volt.
Ennyi múlik egy tanáron. Mert a Várnai Béla, a szürke, unott és ideges történelemtanár a hegyek között kivirult, megizmosodott, megszépült és megokosodott. Fáradhatatlanul terelt bennünket hegyen-völgyön át, és közben szervezett, tanított, mesélt, játszott, főzött és sebeket kötözött be. (Meg keskenyfilmezett, természetesen.) Mert Várnai Béla utálta az iskolát, de élt-halt a gyerekekért.
És mi, kiskölkök, nagyon hálásak tudtunk lenni ezért.
Úgyannyira, hogy egész évben tekertünk, hogy bekerülhessünk a táborozók kicsiny csapatába. Vasat gyűjtöttünk, fémet és papírhulladékot, partizánokat kerestünk föl (mind a kettőt), sztahanovistákat interjúvoltunk, rövid távú hegyeket másztunk, tiszteltük anyánkat és apánkat, és ahol tudtunk, segítettünk: és mindezt önként és mozgalmi nótákat dalolva.
Ennyi múlik egy Várnai Bélán.
Aki kezelhetetlen csirkefogókból, nyafka anyámasszony-katonákból és elkényeztetett egykékből olyan csapatot kovácsolt, hogy a Leonidász megnyalta volna mind a tíz ujját láttukra Thermopülánál.
Aki egész évben gondosan jegyzetelt vörös félbőr noteszébe, rejtélyes pluszokat és mínuszokat helyezett el nevünk mellé, hogy május végén kihirdesse, kik lesznek a boldog túlélők. Aki pompásan értett hozzá, hogy a természet iránti lelkesedését átplántálja belénk, flaszteren nőtt, városi népségbe.
Akinek kedvéért ismeretlen védett növények után kutattunk a Mecsek lejtőin, frissen fejt tehéntejet ittunk a zempléni falvakban és megmásztuk Egerben a minaretet.
Megmásztam, hogy egészen pontosak legyünk.
A hatvanas évek közepén Eger még nem volt az a csillogó, gazdag kisváros, ami most: úgy nézett ki inkább, mintha még nem heverte volna ki a hajdani török ostromot. A belvárosi házak többsége omladozott, a vár romokban állott, a templomok elhagyatva, a közkertek gazverve szomorkodtak, és az újdonat építések is akkor kezdődtek éppen. A kerítések pusztultak, a rácsokat rozsda marta. Így aztán, bár két vagy három éjszakát a városi turistaházban töltöttünk – mely valaha török fürdő volt –, a városban nem időztünk a kötelezőnél többet, zúdultunk fel a Bükk csodálatos bérceire, Szilvásváradtól Jávorkútig, felfedezve minden apró szépségét. (Aki egyszer lenézett Ómassára a fölébe hajló hegygerincről, soha nem felejti el azt a pillanatot.) Hanem az elutazásunk napján (szerdára esett, még arra is emlékszem) olyan vihar ébresztett bennünket, hogy még Várnai Béla, az oroszlán se merészelt elindulni velünk a hegyek felé. (Egy könynyű, félnapos levezető túrára, hogy legyen valami a lábunkban a vonaton, ahogy mondani szokta.) Ültünk hát a turistaszálló emeletes vaságyain, és szójátékot játszottunk – aztán ebből, szinte észrevétlenül, valami licitálásféle lett, hogy mit meg nem tennénk a Várnai tanár úrért. (Aki nem volt jelen, a számlaügyét intézte éppen az irodában.) Valaki elkezdte, hogy szívesen kiállana kedvéért az esőre, a másik, hogy hozna neki futva cseresznyét a piacról (az volt a Várnai Béla kedvenc gyümölcse), a harmadik, hogy lehozná neki a csillagokat az égből, bőrbe kötve. Mire rám került a sor, már olyan magasan volt a Várnai Béla-licit, hogy kénytelen voltam kiverni a biztosítékot az enyémmel.
– Én megmásznám a minaretet kívülről.
Ezzel aztán sikerült a többiek torkára forrasztani a szót. Csak az volt a baj, hogy a nagy csöndben megszólalt a Sírkó.
– Lássuk.
Az ember tizenkét évesen még végletesen látja a világot. Főleg aki Vernén, Jókain, Cooperen és Várnai Bélán nőtt fel. Bólintottam, és a halálraítéltek szürke arcával elindultam a minaret felé.
A többiek döbbenten követtek.
A minaret zárva volt (felújítás miatt, de a felújítás legcsekélyebb jele nélkül), az oldalán akkor se lehetett volna felmászni, ha én lettem volna a Tarzan meg a Zorró unokája.
De nagyon nem az voltam.
Ott állt az egész vándortábor köröttem, gúnyos mosollyal az arcokon. Nagyszájú, handabandázó senki voltam a szemükben. Ahogy a saját szememben is. Kis híja volt, hogy el nem sírtam magam.
Vagy lehet, hogy kis híja se.
Akkor kanyarodott a tűzoltóautó a térre. Én pedig a pillanat ihletében egyszerűen megállítottam – mintha csak a Balatonra igyekeznék, autóstoppal. Aztán elmagyaráztam a mérgesen kiugró tűzoltótisztnek, hogy a becsületem múlik a minaret megmászásán. Az pedig előbb elnevette magát, aztán bólintott, aztán a Csepel típusú autó szépen nekifarolt a minaretnek, és égnek küldte a létráját.
– Fel lehet fáradni – mondta a tiszt. És én felfáradtam. A létra persze a torony feléig se ért fel (lehet, hogy nem is volt teljesen kinyitva),de én már egy méter magasságban rettenetesen tudok szédülni. Mindegy, nem volt visszaút. Becsuktam a szemem, és mentem, mint a holdkórosok. Folyt a víz a kezemen, a lábam remegett, arcomban nem volt semmi vér, de csak fölmentem a létra végéig: még föl is állottam rajta kicsit, hogy mint a Döbrögi a nagy fát, átfogjam a minaret derekát.
Lefelé persze már hoztak.
De odalent egy merő ünnep volt az egész tér. A többiek tapsoltak, bravóztak, még a helyiek is gratuláltak. A Várnai Bélától kaptam egy hatalmas pofont, hogy a fal adta a másikat, a lányától meg egy erdei virágot a gomblyukamba, hozzá egy bársonyos félmondattal:
– Éntőlem járhatunk.
Jártunk is aztán egész augusztusban, majdnem az évnyitóig. Akkor jött egy nyolcadikos, és én, szokás szerint, második lettem.
Ámde ez, ahogy mondani szokták, már egy másik történet.
És nem is mesélem el.