„Örömmel adjuk tudtára mindenkinek, hogy Akáctelek lakóinak kívánságára, gazdag színházi hagyományink felélesztésére, ápolására újjáalakul az Otthon Színjátszó Kör. Jelentkezni lehet korhatár nélkül mindenkinek, tagdíj nincs. Az alakuló ülést e hó 12-én, szerdán tartjuk az Otthon nagytermében. Mindenkit szeretettel vár a Szervező Bizottság.“
    Ódry Kati tudta, hogy a siker azon múlik, mit mond a dologról Elek. Elek pedig tudta, hogy Ódry Kati nagyon akarja ezt a dolgot. És már azt is tudta, bár még nem merte bevallani magának, hogy ő maga nagyon akarja ezt az asszonyt. Így aztán, mivel el akarta kerülni, hogy Katinak meg kelljen kérnie őt bármire is, még a plakát első variációjának megfogalmazásakor (ott volt a piszkozat, előre kitervelt módon, a könyvtár asztalán), mintegy véletlenül, odavetette:
    – Szerintem ez jó ötlet, már régóta meg kellett volna csinálni.
 Kati még aznap fölküldte a tervet a központba – az Otthon formálisan a Népfront intézménye volt, de ott egy radírgumi vásárlására se mertek rábólintani soha a pártbizottság jóváhagyása nélkül, így aztán mindig minden eleve két példányban készült, úgy ment a dolgára –, és egy hét múlva megjött a pártoló válasz, azzal, hogy ha nyilvános bemutatókat is tervez a kör, azokat előzetesen egyeztetni kell majd. Még valami pénzt is sikerült kisajtolni belőlük induló kiadásokra, és Barna elvtárs megígérte, hogy jövőre ezt is bekalkulálják az Otthon költségvetésébe.
Akkor tette ki a plakátokat Kati az Otthon hirdetőtáblájára meg a kispiachoz, meg a Bodó ajtajára, meg a Puszicska bácsi trafikjának apró kirakatába.
    – Maga mit gondol, Szeredás úr? – állt meg másnap Elek mellett, a könyvtár-szobában. (Elek ekkoriban már szinte az egész napját ott töltötte, hivatalosan azért, hogy felkészüljön az egyetemre, nem hivatalosan azért, hogy Kati megálljon végre mellette, és ő beszívhassa az asszony parfümjének különös illatát. És hogy elbeszélgessenek erről-arról. Mindegy, miről. Időjárásról, irodalomról. Bármiről. Kati pedig alig várta, hogy valami ürüggyel bemehessen végre a könyvtárba, és belenézhessen a férfi mindig csodálkozó, mélybarna szemébe. És hogy megálljon velük kicsit az idő.)
    – Miről mit gondolok?
    – Hogy jönnek-e elegen?
    – Kik? Hova?
Ódry Kati elnevette magát. Elek szerette látni, ha nevet – egészen fiatal lány lett belőle olyankor. Ártatlanság és védtelenség volt a nevetésében.
    – Tudja azt maga nagyon jól. Hisz látja, mennyire szeretném, hogy ez sikerüljön.
Elek rátette a kezét, nyugtatólag, a nő karjára. Akkor értek egymáshoz először. Elek úgy látta, Kati megremeg egy kicsit.
    – Nem lesz semmi baj, higgye el!
Ott tartotta a kezét azon a karon még néhány pillanatig, aztán hirtelen felállt, beletúrt a hajába, és elköszönt.
Végigjárta a várost, elálldogált egy félórácskát a Puszicska bácsi trafikjában, elszívott komótosan egy Csongort, benézett a Pogácsás Menyhért boltjába, aztán elment a Harangvirágba egy szimplára, aztán bement a munkaközösségbe is, besegített Szepinek egy régi ügyet megkeresni a dokumentációban, aztán délután beült a Bodóba egy nagyon hosszú lépésre: és estére nemcsak azt tudta mindenki Akáctelken, hogy színjátszódó csoport alakul, hanem azt is, hogy aki számít, annak ott a helye.
    – Elek is támogatja – elég volt ennyit mondani, ha valaki tamáskodott.
Hétfőn reggel Elek nem várta meg, hogy Ódry Kati felkeresse őt a könyvtárban, ő ment be reggel Kati apró irodájába.
    – Vitessen be pótszékeket a nagyterembe szerdán, mert nem fognak elférni.
    – Köszönöm – mondta Kati, és aztán hozzátette –, Elek.
    – Szívesen, Katalin.
Akkor mondták ki egymás keresztnevét először. Kati addig szertartásosan Szeredás urazta Eleket, Elek pedig nem szólította sehogy sem az asszonyt. Szemtől szemben csak magázta, név nélkül, a háta mögött meg mint igazgatónőről beszélt róla. Ettől kezdve aztán volt nevük egymás számára, de a magázódás megmaradt. Hónapokkal később a nő megkérte Eleket, ne szólítsa Katalinnak, mert az olyan hivatalosan hangzik: mindenki másnak Kati ő. Elek erre azt felelte, hogy éppen mert mindenki másnak az, nem szeretné, ha neki is az lenne. Ha a Katalintól szabadulna, hát legyen akkor Audrey – az kifelé úgy hangzik, mintha a vezetékneve lenne, egymás között meg úgy, mint az amerikai filmcsillag: a mosolyuk úgyis rokonítja őket. Így lett az Ódry Katiból Audrey, amit mindketten nagyon szerettek az első pillanattól.
    – Jó reggelt, Audreykám! – mondta a férfi később, amikor már egymáshoz tartoztak.
    – Jó reggelt, szerelmem! – válaszolta a nő, és úgy mosolygott rá, hogy azt a
Hepburn kisasszony rajongói is megirigyelhették volna.
Szerdán este egy gombostűt nem lehetett leejteni az Otthonban: Kati egészen kipirult, hogy látta ezt a tömeget. Eljött mindenki, aki jönni tudott – sőt, még az is, aki nem. Puszicska bácsi az első sor mellé kormányozta háromkerekű rokkantkocsiját: senki nem emlékezett már, mikor mozdult ki utoljára a trafikjából. Pogácsás Menyhért, mintegy véletlenül, Szeredásné mellé sodródott, Kormos Marci a színpad lépcsőjén kuporgott. Dodó az ajtóban udvarolt a szép Rékainénak, Stolniczky ezredes az ablak mellett foglalt harcálláspontot, hogy intézkedni tudjon, ha rendkívüli esemény következnék be. Elek a feleségével jött, megálltak hátul, a fal mellett, Teréz két kézzel fogta a férje karját, fejét a vállára hajtva. Kati köszöntötte a megjelenteket, és rövid beszédben vázolta a kör megalakulásának jelentőségét. Elmondta, hogy a cél a közösség formálása mellett az egyéni képességek kibontakozása és persze a művelődés, szórakozás. Meg hogy minél többen jelentkeznek, annál jobb – várnak mindenkit, aki bármilyen módon be tud kapcsolódni a munkába: hiszen egy ilyen amatőr színpadnak sem csak színészekre van szüksége, hanem dramaturgokra, rendezőkre, díszlet- és jelmezkészítőkre meg még annyi minden másra. Egy ilyen körben mindenki megtalálhatja a neki való munkát.
    A beszéde végén Kati kitett egy dupla füzetlapot az asztalra, és azt mondta, ott írhatja alá, aki jelentkezik.
    – Bocsánat – nyújtotta a kezét hátulról Serbánné –, kérdezni szabad?
    – Hát persze – mosolyodott el Kati.
    – Hogy ha az ember aláír, oda kell-e írni azt is, mi szeretne lenni.
    Persze, megérkezett az első bekiabálás is. Filótás Dezső volt, de igyekezett úgy csinálni, mintha nem ő lett volna.
    – Miért, maga mi akar lenni Serbánné?! Az éj királynője?
    Karádi Béla most érezte úgy, hogy ideje helyes mederbe terelni az összejövetelt.
    – Kis figyelmet kérek! – lépett a mikrofonhoz -, természetesen senkinek semmi mást nem kell odaírnia, csak a nevét. Sőt, ha valaki most nem tud vagy nem akar dönteni, jelentkezhet később is.  Arra mindazonáltal felhívom a tisztelt egybe-gyűltek figyelmét – Karádi úgy húzta ki magát, mintha nagy hatású védőbeszédeinek egyikét tartotta volna épp, – hogy minél többen jelentkezünk, annál nagyobbak a lehetőségeink. Tudniillik csak nyilvános bemutatóink kapcsán van (itt megállt egy kicsit, kereste a legmegfelelőbb szót) ööö, bejelentési kötelezettségünk, ám magunk között vagy mondjuk így, körön belül, azt csinálunk, amit akarunk.      
    Körbehordozta a tekintetét a hallgatóságon, és tagoltan azt kérdezte:
    – Meg vagyok értve?
    Szepi nem állta meg:
    – De meg ám, principális uram! Ezek szerint az ország apraja-nagyja belépne, ha tíz millió tagja lenne az akáctelki színjátszó körnek, az egész ország azt csinálhatna, amik akar!
Karádi Béla tekintete az arcokra fagyasztotta a mosolyt.
    – Ez színház, nem cirkusz, ezt jól jegyezze meg mindenki!
Hirtelen nagy csend lett, annyira nagy, hogy az is hallható volt benne, amikor Elek vett egy nagy levegőt, és lefejtette magáról a felesége karját. Meg az is, ahogy nyikorgott végig a cipője talpa a nagyterem vikszelt padlóján a színpadig.
    – Hol kell aláírni?
    Dodó odafordult Szepihez:
    – Komolyan, mintha a Szirtes Ádámot látnám valamelyik téeszcsés filmben az ötvenes évekből.
    – Hát van benne színészi véna – kacsintott vissza Szepi.
Hogy Elek aláírt, sorban belépett mindenki. A tévéhíradó kezdetére több tagja volt az akáctelki színkörnek, mint a Nemzetinek.
    Két hét múlva Kati évadnyitó társulati ülést hirdetett, amelyre meghívott egy szakállas, garbó pulóveres, pipázó rendezőt a Déryné Színházból – még a csasztuska brigádok idejéből ismerték egymást. A rendező rágyújtott, hátradőlt a fotelban, és másfélórás röpelőadást tartott a Sztanyiszlavszkij-módszer modern felfogásáról. Aztán előhúzott a tarisznyájából egy haladó afrikai színdarabot, melyet állítása szerint maga fordított banutából. A darab a dzsungelben játszódott, s a vadállatok nemes küzdelméről szólt, az áthallásokat se nélkülözve. A rendező, kinek Ottmár volt a keresztneve, komótosan felolvasta a darabot, meg-megszakítva, elmagyarázgatva a szöveget, kifejtette például, hogy a színpadot egyetlen gazdag virágmezőnek kell elképzelni, majd sorban előre szólította mindazokat, akik színészileg akarták kivenni a részüket a közös munkából, elmondatta velük a Füstbe ment terv első szakaszát, majd szerepet osztott.
    – Oroszlán – mondta például Pogácsás Menyhértnek, aki rögtön királynak,
pontosabban az állatok királyának képzelte magát.
    – Antilop – ez lett a szép Rékainé sorsa.
    – Gnú – ezt a Weichnerné érdemelte ki, érdemdús fejhangjával.
Hanem Stolniczky ezredes rekedt, múlt századi hangjával még Ottmár se tudott mit kezdeni. Elmondatta vele a Szeptember végén-t meg a Kelet felől-t (utóbbi olvashatta), de a rendező csak a fejét csóválta.  
    – Tudja mit, öregúr, majd maga lesz az ember!
Stolniczky ezredes, aki rögtön megsértődött az öregúrért, meg nemigen emlékezett, hogy ilyesmiről szó esett volna a darabban, dühösen vágott vissza a rendezőnek:
    – Embernek lenni nem szerep!
Azzal kardcsörtetve kivonult a teremből.