Publicisztikák

Alibi Premier Más írások Budapest


A virágot jelentő deszkák


A virágot jelentő deszkák

„Örömmel adjuk tudtára mindenkinek, hogy Akáctelek lakóinak kívánságára, gazdag színházi hagyományink felélesztésére, ápolására újjáalakul az Otthon Színjátszó Kör. Jelentkezni lehet korhatár nélkül mindenkinek, tagdíj nincs. Az alakuló ülést e hó 12-én, szerdán tartjuk az Otthon nagytermében. Mindenkit szeretettel vár a Szervező Bizottság.“
    Ódry Kati tudta, hogy a siker azon múlik, mit mond a dologról Elek. Elek pedig tudta, hogy Ódry Kati nagyon akarja ezt a dolgot. És már azt is tudta, bár még nem merte bevallani magának, hogy ő maga nagyon akarja ezt az asszonyt. Így aztán, mivel el akarta kerülni, hogy Katinak meg kelljen kérnie őt bármire is, még a plakát első variációjának megfogalmazásakor (ott volt a piszkozat, előre kitervelt módon, a könyvtár asztalán), mintegy véletlenül, odavetette:
    – Szerintem ez jó ötlet, már régóta meg kellett volna csinálni.
 Kati még aznap fölküldte a tervet a központba – az Otthon formálisan a Népfront intézménye volt, de ott egy radírgumi vásárlására se mertek rábólintani soha a pártbizottság jóváhagyása nélkül, így aztán mindig minden eleve két példányban készült, úgy ment a dolgára –, és egy hét múlva megjött a pártoló válasz, azzal, hogy ha nyilvános bemutatókat is tervez a kör, azokat előzetesen egyeztetni kell majd. Még valami pénzt is sikerült kisajtolni belőlük induló kiadásokra, és Barna elvtárs megígérte, hogy jövőre ezt is bekalkulálják az Otthon költségvetésébe.
Akkor tette ki a plakátokat Kati az Otthon hirdetőtáblájára meg a kispiachoz, meg a Bodó ajtajára, meg a Puszicska bácsi trafikjának apró kirakatába.
    – Maga mit gondol, Szeredás úr? – állt meg másnap Elek mellett, a könyvtár-szobában. (Elek ekkoriban már szinte az egész napját ott töltötte, hivatalosan azért, hogy felkészüljön az egyetemre, nem hivatalosan azért, hogy Kati megálljon végre mellette, és ő beszívhassa az asszony parfümjének különös illatát. És hogy elbeszélgessenek erről-arról. Mindegy, miről. Időjárásról, irodalomról. Bármiről. Kati pedig alig várta, hogy valami ürüggyel bemehessen végre a könyvtárba, és belenézhessen a férfi mindig csodálkozó, mélybarna szemébe. És hogy megálljon velük kicsit az idő.)
    – Miről mit gondolok?
    – Hogy jönnek-e elegen?
    – Kik? Hova?
Ódry Kati elnevette magát. Elek szerette látni, ha nevet – egészen fiatal lány lett belőle olyankor. Ártatlanság és védtelenség volt a nevetésében.
    – Tudja azt maga nagyon jól. Hisz látja, mennyire szeretném, hogy ez sikerüljön.
Elek rátette a kezét, nyugtatólag, a nő karjára. Akkor értek egymáshoz először. Elek úgy látta, Kati megremeg egy kicsit.
    – Nem lesz semmi baj, higgye el!
Ott tartotta a kezét azon a karon még néhány pillanatig, aztán hirtelen felállt, beletúrt a hajába, és elköszönt.
Végigjárta a várost, elálldogált egy félórácskát a Puszicska bácsi trafikjában, elszívott komótosan egy Csongort, benézett a Pogácsás Menyhért boltjába, aztán elment a Harangvirágba egy szimplára, aztán bement a munkaközösségbe is, besegített Szepinek egy régi ügyet megkeresni a dokumentációban, aztán délután beült a Bodóba egy nagyon hosszú lépésre: és estére nemcsak azt tudta mindenki Akáctelken, hogy színjátszódó csoport alakul, hanem azt is, hogy aki számít, annak ott a helye.
    – Elek is támogatja – elég volt ennyit mondani, ha valaki tamáskodott.
Hétfőn reggel Elek nem várta meg, hogy Ódry Kati felkeresse őt a könyvtárban, ő ment be reggel Kati apró irodájába.
    – Vitessen be pótszékeket a nagyterembe szerdán, mert nem fognak elférni.
    – Köszönöm – mondta Kati, és aztán hozzátette –, Elek.
    – Szívesen, Katalin.
Akkor mondták ki egymás keresztnevét először. Kati addig szertartásosan Szeredás urazta Eleket, Elek pedig nem szólította sehogy sem az asszonyt. Szemtől szemben csak magázta, név nélkül, a háta mögött meg mint igazgatónőről beszélt róla. Ettől kezdve aztán volt nevük egymás számára, de a magázódás megmaradt. Hónapokkal később a nő megkérte Eleket, ne szólítsa Katalinnak, mert az olyan hivatalosan hangzik: mindenki másnak Kati ő. Elek erre azt felelte, hogy éppen mert mindenki másnak az, nem szeretné, ha neki is az lenne. Ha a Katalintól szabadulna, hát legyen akkor Audrey – az kifelé úgy hangzik, mintha a vezetékneve lenne, egymás között meg úgy, mint az amerikai filmcsillag: a mosolyuk úgyis rokonítja őket. Így lett az Ódry Katiból Audrey, amit mindketten nagyon szerettek az első pillanattól.
    – Jó reggelt, Audreykám! – mondta a férfi később, amikor már egymáshoz tartoztak.
    – Jó reggelt, szerelmem! – válaszolta a nő, és úgy mosolygott rá, hogy azt a
Hepburn kisasszony rajongói is megirigyelhették volna.
Szerdán este egy gombostűt nem lehetett leejteni az Otthonban: Kati egészen kipirult, hogy látta ezt a tömeget. Eljött mindenki, aki jönni tudott – sőt, még az is, aki nem. Puszicska bácsi az első sor mellé kormányozta háromkerekű rokkantkocsiját: senki nem emlékezett már, mikor mozdult ki utoljára a trafikjából. Pogácsás Menyhért, mintegy véletlenül, Szeredásné mellé sodródott, Kormos Marci a színpad lépcsőjén kuporgott. Dodó az ajtóban udvarolt a szép Rékainénak, Stolniczky ezredes az ablak mellett foglalt harcálláspontot, hogy intézkedni tudjon, ha rendkívüli esemény következnék be. Elek a feleségével jött, megálltak hátul, a fal mellett, Teréz két kézzel fogta a férje karját, fejét a vállára hajtva. Kati köszöntötte a megjelenteket, és rövid beszédben vázolta a kör megalakulásának jelentőségét. Elmondta, hogy a cél a közösség formálása mellett az egyéni képességek kibontakozása és persze a művelődés, szórakozás. Meg hogy minél többen jelentkeznek, annál jobb – várnak mindenkit, aki bármilyen módon be tud kapcsolódni a munkába: hiszen egy ilyen amatőr színpadnak sem csak színészekre van szüksége, hanem dramaturgokra, rendezőkre, díszlet- és jelmezkészítőkre meg még annyi minden másra. Egy ilyen körben mindenki megtalálhatja a neki való munkát.
    A beszéde végén Kati kitett egy dupla füzetlapot az asztalra, és azt mondta, ott írhatja alá, aki jelentkezik.
    – Bocsánat – nyújtotta a kezét hátulról Serbánné –, kérdezni szabad?
    – Hát persze – mosolyodott el Kati.
    – Hogy ha az ember aláír, oda kell-e írni azt is, mi szeretne lenni.
    Persze, megérkezett az első bekiabálás is. Filótás Dezső volt, de igyekezett úgy csinálni, mintha nem ő lett volna.
    – Miért, maga mi akar lenni Serbánné?! Az éj királynője?
    Karádi Béla most érezte úgy, hogy ideje helyes mederbe terelni az összejövetelt.
    – Kis figyelmet kérek! – lépett a mikrofonhoz -, természetesen senkinek semmi mást nem kell odaírnia, csak a nevét. Sőt, ha valaki most nem tud vagy nem akar dönteni, jelentkezhet később is.  Arra mindazonáltal felhívom a tisztelt egybe-gyűltek figyelmét – Karádi úgy húzta ki magát, mintha nagy hatású védőbeszédeinek egyikét tartotta volna épp, – hogy minél többen jelentkezünk, annál nagyobbak a lehetőségeink. Tudniillik csak nyilvános bemutatóink kapcsán van (itt megállt egy kicsit, kereste a legmegfelelőbb szót) ööö, bejelentési kötelezettségünk, ám magunk között vagy mondjuk így, körön belül, azt csinálunk, amit akarunk.      
    Körbehordozta a tekintetét a hallgatóságon, és tagoltan azt kérdezte:
    – Meg vagyok értve?
    Szepi nem állta meg:
    – De meg ám, principális uram! Ezek szerint az ország apraja-nagyja belépne, ha tíz millió tagja lenne az akáctelki színjátszó körnek, az egész ország azt csinálhatna, amik akar!
Karádi Béla tekintete az arcokra fagyasztotta a mosolyt.
    – Ez színház, nem cirkusz, ezt jól jegyezze meg mindenki!
Hirtelen nagy csend lett, annyira nagy, hogy az is hallható volt benne, amikor Elek vett egy nagy levegőt, és lefejtette magáról a felesége karját. Meg az is, ahogy nyikorgott végig a cipője talpa a nagyterem vikszelt padlóján a színpadig.
    – Hol kell aláírni?
    Dodó odafordult Szepihez:
    – Komolyan, mintha a Szirtes Ádámot látnám valamelyik téeszcsés filmben az ötvenes évekből.
    – Hát van benne színészi véna – kacsintott vissza Szepi.
Hogy Elek aláírt, sorban belépett mindenki. A tévéhíradó kezdetére több tagja volt az akáctelki színkörnek, mint a Nemzetinek.
    Két hét múlva Kati évadnyitó társulati ülést hirdetett, amelyre meghívott egy szakállas, garbó pulóveres, pipázó rendezőt a Déryné Színházból – még a csasztuska brigádok idejéből ismerték egymást. A rendező rágyújtott, hátradőlt a fotelban, és másfélórás röpelőadást tartott a Sztanyiszlavszkij-módszer modern felfogásáról. Aztán előhúzott a tarisznyájából egy haladó afrikai színdarabot, melyet állítása szerint maga fordított banutából. A darab a dzsungelben játszódott, s a vadállatok nemes küzdelméről szólt, az áthallásokat se nélkülözve. A rendező, kinek Ottmár volt a keresztneve, komótosan felolvasta a darabot, meg-megszakítva, elmagyarázgatva a szöveget, kifejtette például, hogy a színpadot egyetlen gazdag virágmezőnek kell elképzelni, majd sorban előre szólította mindazokat, akik színészileg akarták kivenni a részüket a közös munkából, elmondatta velük a Füstbe ment terv első szakaszát, majd szerepet osztott.
    – Oroszlán – mondta például Pogácsás Menyhértnek, aki rögtön királynak,
pontosabban az állatok királyának képzelte magát.
    – Antilop – ez lett a szép Rékainé sorsa.
    – Gnú – ezt a Weichnerné érdemelte ki, érdemdús fejhangjával.
Hanem Stolniczky ezredes rekedt, múlt századi hangjával még Ottmár se tudott mit kezdeni. Elmondatta vele a Szeptember végén-t meg a Kelet felől-t (utóbbi olvashatta), de a rendező csak a fejét csóválta.  
    – Tudja mit, öregúr, majd maga lesz az ember!
Stolniczky ezredes, aki rögtön megsértődött az öregúrért, meg nemigen emlékezett, hogy ilyesmiről szó esett volna a darabban, dühösen vágott vissza a rendezőnek:
    – Embernek lenni nem szerep!
Azzal kardcsörtetve kivonult a teremből.

előző előző | 1 | következő következő

Legújabb könyve

A NAPOK SZÍNE
A NAPOK SZÍNE
Scolar, 2017
Jolsvai András